Családi Kör, 2019. augusztus 22.
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
KÖZÉLET<br />
Huszonkét éve hiányzik<br />
(nekem biztosan)<br />
Szükséges az elmúlt két héten megjelent írásaimhoz megjegyzéseket mellékelni.<br />
A történelem egyszer tragédiaként, másszor komédiaként ismétlődik cikkel kapcsolatban<br />
arra vártam, hogy valaki felismeri az idézeteket. Mivel senki nem küldött e-mailt,<br />
arra gondoltam, mindez ismeretlen, habár még az is meglehet, akadt olyan, aki nem<br />
merte leírni a hírhedt alkotó nevét és a személyétől még hírhedtebb mű címét. Így most<br />
én írom le, a mű címe Harcom, de ha az alkotó nevét és az eredeti címet is feljegyzem<br />
(Adolf Hitler: Mein Kampf), mindenki tudhatja, miről is szerettem volna írni.<br />
A<br />
múlt heti írásból (Névtelen<br />
„hőseink” nevesítése) szándékosan<br />
kihagytam egy fényképet,<br />
mert Keszég Károly szintén elhunyt,<br />
mégpedig 1997. május 26-án. Úgy<br />
hiszem, ő sokkal többet megérdemel egy<br />
fényképnél, hiszen írásai mind a mai napig<br />
etalonként szolgálhatnak mind a valamikori<br />
társai, mind pedig a felnövekvő új újságíró-nemzedék<br />
számára. Szándékomban áll,<br />
hogy „egyes harcostársait” szembesítsem<br />
Karcsi néhány örök érvényű gondolatával,<br />
különösen azokat, akik, ki tudja, milyen indíttatásból<br />
ma már egészen más értékeket<br />
(vagy ezeket még értéknek sem nevezhetem?)<br />
képviselnek, miközben fennhangon<br />
„osztják az észt” az egyesek szerint egy és<br />
megváltoztathatatlannak hitt, esetleg csak<br />
hirdetett „ige” alapján!<br />
„Nem írok többet egy sort sem. Legalábbis<br />
vajdasági magyar sajtószervbe<br />
nem. Cselekvő értelmiség nélkül minden<br />
nemzetrész a világban elvész. Minőség nélkül<br />
pedig esély sincs a megmaradásra. Ez a<br />
mi felelősségünk, s nem is kevés.<br />
Most nem a Naplóról beszélek, hanem az<br />
emberekről, akik ide írtak. Akiket immár a<br />
szektásság vádja is ér, hiszen érettük is szól<br />
harang. Ez a környezet vitaképtelen, mert<br />
kicsinyes és sunyi, álszent és akarnok. A szemedbe<br />
nevet, hogy hátadban érezd a kést.<br />
Ez a közeg nem tűri el a szuverén egyéniséget,<br />
nem látja, hogy itt maga körül nemcsak<br />
azok az értékek termelődnek, amelyeket<br />
maga fedez fel, hanem olyanok is, amelyek<br />
többek annál, hogy egyszerűen csak felmutathatók<br />
legyenek. Mert minden közösséghez<br />
való tartozás mégsem a múltat, hanem<br />
a jelent jelenti, azt az érzékenységet, amely<br />
a dolgok mélyére hatol – s nem áll meg a<br />
felület simaságánál. A politikus megvan<br />
önmagával, hiszen elérte, amit akart, vagy<br />
ismét morgolódik, átkozódik. Az értelmiség<br />
megvan önmagának, köszöni szépen, jól<br />
van. Legföljebb az anyaország felé kacsingat<br />
jó pénzekért, noha azt a kifejezést, hogy<br />
„anyaország”, inkább csak behelyettesítette,<br />
gyakran az »internacionalizmus« helyébe.<br />
Akik elmentek, azok is vagy hősök, vagy<br />
áldozatok, s akik valamire jutottak, érdekes<br />
mód jórészt olyan helyen prosperálnak,<br />
amelyeket azelőtt mélyen megvetettek<br />
nemzeti mivoltuk miatt. Vala egykor a szó<br />
becsülete, s leve annak elveszettsége.” (Keszég<br />
Károly: Döffenés. Napló – utolsó szám –,<br />
1997. 05. 09.)<br />
KESZÉG KÁROLY<br />
Ha mást nem, az utolsó előtti két mondatot<br />
nem lenne szabad senkinek sem elfelejteni.<br />
Ezek a megállapítások akkoriban csak<br />
(jó)néhány személyre voltak érvényesek, ma<br />
pedig egy „népmozgalom” tagjai is magukra<br />
ismerhetnek. Karcsi gondolatai jóslatként<br />
jelentek meg mindennapjainkban, ami miatt<br />
sokan, nagyon sokan képtelenek szembenézni<br />
ezekkel a gondolatokkal, de akár<br />
azt is leírhatom, valamikori önmagukkal. Én<br />
nem ítélem el, egyedül sajnálom őket!<br />
Karcsi halála óta nálunk sok minden<br />
megváltozott. Nem akarok pálcát törni senki<br />
felett, így nem minősítem a változásokat,<br />
hiszen egyesek szerint ezek pozitív, mások<br />
szerint pedig igencsak negatív irányba hatottak<br />
mind a társadalmi környezetre, mind<br />
pedig az itt élő emberek életére.<br />
Úgy tűnik, az anyaországban, de Szerbiában<br />
is a jelenleg „működő” hatalmi berendezkedést<br />
a következő fogalom segítségével<br />
lehet legtalálóbban meghatározni:<br />
Proletárdiktatúra – az államhatalom<br />
alapjaként a proletariátust megjelölő,<br />
valójában azonban a kommunista párt<br />
egyeduralmát megvalósító diktatúra.<br />
Az olvasónak nem kell mást tennie, csak a<br />
proletár és a kommunista szavakat helyettesíteni<br />
egyetlennel, a nemzeti kifejezéssel.<br />
Én nem is csodálkozom, hiszen azok a<br />
személyek, akik megtestesítik (akár úgy is<br />
fogalmazhatok: magukhoz ragadták) a hatalmat,<br />
a régi, szocialista vagy kommunista<br />
államban (Szerbiában többek is a kumroveci<br />
Josip Broz Tito Politikai Iskolában) „szocializálódtak”,<br />
arról pedig most nem kívánok<br />
írni, mi is volt rájuk a legnagyobb hatással,<br />
az akkori diktátor(ok) személyes példája, az<br />
oktatás és nevelés, vagy esetleg a családi<br />
környezet.<br />
Nem tudom, emlékeznek-e még, Karcsit<br />
leginkább a menni, vagy maradni kérdés<br />
foglalkoztatta, írásaiban mindez vissza-viszszatérő<br />
gondolatként volt jelen. Olvassuk el<br />
e gondolatok egyikét:<br />
„…»A magyarság állapot« – ha jól emlékszem,<br />
így fogalmazott Örkény István.<br />
Erről az állapotról csak annyit, hogy a Napló<br />
megjelenése óta eltelt három esztendőben<br />
maga a magyarság is kicserélődött. Itt<br />
menekülésre vagy maradásra kárhoztatott.<br />
Elég baj, s nyilván az elmúlt évtizedek megtorlási,<br />
majd elaltatási taktikájának nagyban<br />
köszönhető, hogy először az értelmiség<br />
egy jelentős hányada távozott. Mások<br />
itt is a hallgatást és beletörődést választották,<br />
majd pakoltak, és mentek. Összes<br />
vitáink közepette ma úgy látom, nagyobb<br />
tömörülésre van szükség, mint bármikor.<br />
És itt elsősorban azokra gondolok, akiknek<br />
helyzetükből adódóan mindig is többet kell<br />
vállalniuk, mint másoknak; a most megosztott<br />
és több hazában egyszerre otthon levő<br />
és hazátlan értelmiségre...” (Keszég Károly:<br />
Indián keretregény egy sápadtarcú vallomásához.<br />
Napló, 1993. 05. 12.)<br />
Igaz, a Napló megjelenése óta 29 esztendő<br />
telt el, az előidéző ok ma már nem a<br />
háború előli, hanem a nincstelenségtől való<br />
menekülés, mégis érdemes elgondolkodni<br />
minderről!<br />
BALLA Lajos<br />
14 <strong>2019.</strong> <strong>augusztus</strong> <strong>22.</strong>