BÖRZSÖNYI HELIKON

KOCZETH LÁSZLÓ
Mese a kecskérõl, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket
Hol volt, hol nem, volt a kies nógrádi dombok tövében egy falucska.
Jó természetû tótok laktak ezen a tájon békésen együtt a magyarokkal.
Ebben az alig hatszáz lelkes faluban élt az egykori bábaasszony lánya, Maris néni régóta özvegyen, egymagában.
Maris mamicskát, ahogy a tótok mondták, ismerték és szerették a környéken. Tisztelték is errefelé nemcsak hivatalból,
mivel a bába lánya, hanem emberként is.
A mamicskának mindenkihez volt egy jó szava, sokszor talán túlzásba is vitte a gondoskodást, kedveskedést.
Egy õszbehajló, levélfonnyasztó szeptemberi napon a postásgyerek, a Jocó arra kerekezett a dagonyás úton felcsíptetett
gatyaszárral a falu végére, széthordozgatva a nyugdíjat az itt lakóknak.
A türelmetlenebbje már a postánál várta, izgatott sietséggel, mint mikor ostyát osztanak áldozáskor a templomban, úgy
vonultak levélhordónk elé, kegyes áhítattal telve.
Jocó bekurjantott jó hangosan az udvarba, mert Maris néni kicsit süket volt már szegény, lévén nyolcvankét éves.
- Mamicska, jöjjön ki, megjött a pénz!
A néni éppen gõzgombócot készített a masinán, gyorsan kötényébe törölte kezét, és amennyire tudott, iparkodott a
kapuhoz.
- Jaj de vártalak, lelkem, Jocókám! - örvendezett kinyitva a kiskaput - Gyere be fiam, van egy kis jófajta
körtepálinkám, csak iszol egy kupicányit! - kérlelte kedveskedve a fiút.
- Nem mehetek sajnos, sietnem kell! Délre ki kell hordanom mindenkinek - felelt amaz vonakodva.
- Na, akkor mindjárt hozom - mondta mamicska, s aláírva az átvételt, a pénzzel együtt visszatipegett a konyhára.
Balsorsa azonban ott nyújtózkodott a pányván, Mici kecske képében.
Ott kepeckedett a muskátli bokrok felé, mígnem a vaskarika lecsúszott a földbe vert karóról. A kecske elõször
villámgyorsan bekebelezte a szeme elé került virágot, majd vészjóslón a konyha irányába billegett, duzzadt tõgyét
lengetve balra-jobbra.
Maris néni ez alatt buzgón töltögetett Jocónak, aki már a harmadik kupicát gurította le, nyelvével jókat csettintve,
dicsérve a finom körteízt.
Mici kecske méltóságteljesen beringott a konyhába, és hosszú nyelvével felnyalábolva, rezzenéstelen szemekkel, széles
pofamozdulatokkal elrágcsálta Maris néni teljes nyugdíját, ötvenötezer ötszáz forintot. Csak a kevéske fémpénzt hagyta
az asztalon, mintegy borravaló gyanánt.
Miután elvégezte dolgát, komótosan kiballagott, és nekiesett az õszirózsáknak.
Maris néni elbúcsúzva a postástól, észrevette a virágok között garázdálkodó jószágot, és amennyire lábai bírták, széles
kézmozdulatokkal, pálinkásüveggel kezében, mérgesen igyekezett a kertrendezõ felé.
- Ne, te ne, az anyád úristenit! - káromolta el magát.
- Nem takarodsz innen, te akasztanivaló! - kiáltotta oda a kecskének, aki nem tudta mire vélni a nagy felháborodást.
Mindenesetre fejét félrerántva eloldalgott a hátsó kert irányába.
Az öregasszony nagy nehezen utolérve, visszarakta a karikát a cövekre, és csak úgy maga elé zsörtölõdve visszament
gõzgombócaihoz.
Ahogy lerakta az üveget, rossz sejtése támadt.
- Hát ide raktam, vagy a fiókba? - gondolkodott hangosan, ahogy az öregek szoktak. Kihúzta az asztalfiókot, de a
pénzt ott sem találta.
Néhány forint az asztal elõtt hevert szétszóródva a kövön.
Megpillantotta a kecskekörmökrõl leváló sárdarabkákat, ahogy árulkodóan vezettek az ajtó felé.
Átvillant rajta a felismerés.
- Jesszusom, a kecske!