BÖRZSÖNYI HELIKON

Szóval, Veruska, annyi azért látszódhat a fejizmokon, tudja, a mimikán, hogy minden rendben, de azért nincs kolbászból a
kerítés, hogy megesik a savanyú szõlõ, a keserû tartós tej. Mert néha megesik. De alapvetõen minden oké, derékszögben
áll a jellem, a lélek szõnyegporolója. Tessék csak jönni-menni néhány kört, szokni, hogy minden mozog maga körül,
bemehet a konyhába is, de csak a tûzhelyig tessék, onnét fel van mosva a kõ, leejtettem a rakott krumplit. Addig készítek
magamnak még egy kisfröccsöt. Tudta, hogy régen spriccernek nevezték, aztán Vörösmarty honosította meg a fröccsöt?
Na, mostmá’ tudja. Én meg azt nem tudom, hogy miért nem lehet, mondjuk nagyfröccsöt, üvegeset venni a közértben, vagy
dobozosat, zacskósat. De, jut eszembe,Veruska, az nem lesz-e baj, hogy maga, mint ugye nõ, és ugye az alapvetõen férfias
házmesteri munkakör, nem lesz ez baj a farsangi bálban, jól van, csak kérdezem, mondjuk, amennyire fel van borulva a
világ, hagyjuk. Tehát csak lépegessen, hátra is teheti a kezét, az amúgy is ilyen házmesteri mozdulat, spéci és praktikus
koreográfia, sose láttam még olyan házmester kollégát, aki csak úgy kétfelé lógatja, lóbálja a kezeit, mint valami díszmajom.
Mert Veruskám, figyeljen közben, pszichológia van a hátratett kézben, a titokzatosság, a nyugalom, látszólagos bölcs
közöny, a szakértelem, a szakiság, Veruska, férfiasan kitolódik, türemkedik a pocak. Ha valaki így látja szolgálatban a
házmesterét, akkor egybõl tudja (vágja), hogy helyén vannak a dolgok a világban, nem jöhet se a török, se a tatár, satöbbi
vad népek. Hogy otthon a lakásban bele lehet szépen ülni a fotelmeleg hétköznapokba, a csendes szobakonyhákba,
csinálni szépen a kávészagot, borotválkozni a kistükörben. Egy hátratett házmesteri kéz, az maga a biztosíték arra nézvést,
hogy mindenki békén lehet a saját kis óljában, lakáskölcsönében.
Na, elég lesz a sétafika Veruska, egészen jól belejött, ahhoz képest, hogy egy fröccsöt se ivott még meg. Mert az is fontos,
tudnia kell, hogy meg legyen a napi két szolgálati kisfröccs. Máris megvan a hajtóerõ, szabadabban cikázhatnak a gondolatok,
a spirális konspirációk, és nem utolsóként: nem fájnak annyira a visszerek, ha megvan az az angyalfingnyi bódulat, ami ott
buborékol minden kisfröccsben. Leledzik. A diktafon eleme itt kezdett lemerülni, még hallani lehetett, hogy krákog párat
Bélabá’, ahogy halkan koccan a mokkáskanál, és ahogy a rádió bemondja: kezdõdik a bálszezon.
Vera, mivel ahhoz volt hozzászokva, hogy ha farsang akkor mulatozás, hát egyik kedvenc csoporttársával nyakukba vették
a várost, diszkózzunk hát, feleim, közösségi szórakozásra vártak, félretéve minden modorosságot. Lazán, mint a kapupánt.
Mivel egyikük sem volt jártas a város éjszakai életében, hát elsõre egy kocsmát vettek célba, a környék egyik hírhedt
késdobálóját (köpködõjét, ahogy Sehonnay nevezte). Belépésükkor a kocsma népe egyszerre fordult feléjük. Szürke,
mázsás arcok, savanyú levegõ, véreres tekintetek, átlagéletkor valahol hatvan és a halál között. A falakon harmincéves
sörreklámok, mind sárga a nikotintól és az idõ erjesztõ munkájától. Tény, hogy nem gyakran látogatják fiatal egyetemista
lányok a helyet, inkább olyanok, akik kevésbé kvalifikáltak, tehát kevésbé mutatnak érdeklõdést a világ ügyei iránt. A
kocsmában láthatóan csak a legalsó ösztönök mûködtek, szomjúság, a mámor iránti fékezhetetlen vágy, ha megvan a
mámor, akkor lehet szépen kalandozni az élet és a szomszéd széken dülöngélõ májfunkciós hölgy irányába, megcélozni az
este néhány erotikus (de legalábbis szexuális) lehetõségét. A kricsmiben többen már ebben az utóbbi fázisban voltak, volt
egy nõnemû májfunkciós, akinek két hörgõ hódolója is akadt. Együtt vagy kilencven kiló, bizonytalan mozdulatok, kásás
tekintet, a kopott micisapkák alól kunkori loncsos hajtincsek. A hódolók aztán összeakadtak. Szándékosan nem nevezném
verekedésnek azt, mikor két talaj részeg férfi ízes kurvaanyázások közt próbál fogást találni egymáson és a bárpult
fémfelületén, ruhafogasban, bárszékben, ami éppen kéznél van, amitõl stabillá válik a tántorgás, a lélek kocsonyás rázkódása.
Mindenesetre lomha, tétova mozdulatok, a menjek-maradjak harca a szemekben, az álljak-ülljeké, noha lehet, hogy
valami kialakulóban lévõ küzdõsportról van szó, valahol a saját törzsfejlõdése elején. Mindketten láthatóan féltek a legkisebb
pofontól is, már egy határozottabb cigarettázási mozdulattól hunyorogtak, mondjuk így: lelkileg hõkölõdtek, sunyultak.
Inkább valami szellemi vetélkedés folyt, a hangerõ volt a fegyver, aki hangosabban szidja a másik kurvaannyát, az a
gyõztes, viheti a csajt (a májfunkciós nénit). Aloe Veráék kifaggatták a csapost, hogy így este, mit, merre érdemes, ha már
báli szezon van. Lerajzoltatták vele egy jegyzetlapra a hevenyészett térképet, ami utat mutat, igazodást. A kocsma
hangoskodóinak láthatóan nem kellett az igazodás, talán mert tudták a nagy bölcsességet: minden magától igazodik. Látható
volt (észlelhetõ), hogy ebbe a recsegõs kurvaanyáázásba szerették volna bele sûríteni a világ és a sors iránti minden
dühüket. Kifelé menet még láthatták hõsnõink, hogy a májfunkciós néni a bárpult falán stabil oldalfekvésbe helyezte magát,
tulajdonképpen állt, de a felsõtestével már feküdt a pulton, kéz a fej alatt, álom és valóság összefolyt, mint a hurkazsíros
mosogatólé.
Hallgassuk most Verát. Hadd mondja.
A felhõs égboltot az a fajta diszkófény világította meg, ami leginkább egy kombájn forgó, dolgozó részére hasonlított,