BÖRZSÖNYI HELIKON

VÉGH TAMÁS
Huzatban II.
Ma reggel újra Attilára gondolok,
Hogyan kellene pontosan és szépen,
- Ahogyan érdemes volna -,
Húzni, tolni, rakni, emelni, illeszteni,
Minden idomot, hideg tökéletességû fémet,
Hogy összeálljon végre kezeink alatt a Mû,
S feledni a munkaerõt, s az árát.
Tudom: nem kéne, hogy fájjon
Minden milliószor megtett öreg mozdulat,
Melyekhez hozzáedzõdtek rég izmok, inak,
A munkában eltöltött évtizedek alatt.
Tudom: nem kéne, hogy bántson
A felismerés, hogy reményeinkbõl
Nem maradt más, mint a konok akarat,
S a csontig koptatott, félholt öntudat,
Hogy dolgozni csak tisztességesen szabad.
Tudom: nem kéne, hogy égessen a szégyen
Amiatt, hogy mára már csak a tervezõé az érdem,
S aki a szerszámot fogta, becsületlen napszámos marad,
Kiszolgáltatott pária, kit mostanság darabra mérnek,
S akit a verejtékes kényszer naponta feszít fel
A megváltás reménye nélkül, a túlélés keresztfájára.
Így élünk mi most, kik egykor másra szegõdtünk,
S alkotni, teremteni vágytunk a nap alatt, s képzeltünk
Hozzá méltó életet, hol jót adni, s kapni egyaránt lehet,
S hitet az új nemzedéknek, hogy élhetõ jövendõt
Nemcsak maguknak építenek.
Tovább hogyan lesz? Nem tudom.
Állok a fejszesuhogásos csendben,
S ma reggel ismét Attilára gondolok.
Tudom, hogy azért is rendben hagyom
Magam után ezt a napot. Amit végeztem benne
Azért holnap is kiállok, tiszta lelkiismerettel,
Méltó büszkeséggel, ahogyan érdemes.