BÖRZSÖNYI HELIKON

ahogy aprította a felhõket. De szerintem inkább csak a vidéki múlt, ami ezt felhozta bennem. Ezek a városi diszkók
valahogy mások. Otthon nálunk a faluban havonta egyszer volt diszkó, vagyis hát hangos boffogó zene, házilag barkácsolt
fények, amik néha leverték a biztosítékot. Ilyenkor elment az áram, hova ment, kérdezték a részegek, akik odakint a fal
tövében állva hosszú, remegõ ívekben hugyozták a mûvház falát. Falun nem volt ennyi csitri tuningolt kispicsa, mint városon.
Jó, oké, ránk meg azt mondják ezek, hogy alteros egyetemista picsák. A picsa tehát állandó, közös nevezõ. Picsapicsa,
picsulás, picsing, picsoá, Herr und Frau Pitscha. A csitri tuningolt kispicsák azt jelenti, egyeztünk meg csoporttársammal,
hogy adott egy mitesszeres halántékú tinicsaj, mondjuk tizenhat éves, otthon nyomatja a zenetévét, valamelyiket. Sminkeli
magát, bocs, keni fejre a csuszpájzokat, mint bennszülött a véres hamut, elnézi a mûsorvezetõ csaj mozdulatait, amit aztán
begyakorol az elõszobatükörben (mobiltelefonnal fénykép az iwiwre, a lehetõ legkurvásabb tekintet, idétlenül kidomborított
zsemlényi mellek, a mozdulat mögött a szerényebb, kevésbé tájékozott – kvalifikált – nagymamák is csípõficamot sejtenek).
Majd hétvégén bemutatja a produkciót, a tini fiúk nagy örömére, akik szintén a zenetévébõl ellesett mozdulatokkal udvarolnak,
a zenetévés mûsorvezetõfiú szavait használják, mitesszeres mondatokat, zselés mondatszerkezeteket. Nosztalgiából ittunk
két kisfröccsöt, amit csak másodikra hitt el a pultos csaj, azt mondta, honnan vagyunk, a kandikamerától?
Az élet nem késztermék, érted, ha néha annak is tûnik, porceláncsészének, amibe néha tejet (is) öntenek az angyalok.
Langyos tejet, evõkanál hamuval elkeverve, gépzsírral. Tehát olyan kész, ami folytonosan változik, mint édes anyanyelvünk.
Mint mikor azt mondod a lagzis tévécsatornára, hogy vendéglátós zeneipari fajtalankodás. Megszomorítva ezzel mások
boldogságát.
Húshagyó kedd. Farsangilag jelentõs dátum, még lánykoromban kérdeztem öreganyámat, mi ez. Elmondta, de röhögött a
fater a konyhában, hogy ez az egyik verzió, de lehet olyan is, hogy tél, ugye, mindennapi disznótorunk, este vége az
öldöklésnek, feldolgozásnak, a hentest is megpakolták a friss húsokkal, a Lada alig bírt megfordulni az utcában. Tele volt
a csomagtartó hurkakolbásszal, zsírokkal, sonkákkal, egyéb koleszterinekkel, tepertõvel, lógtak ki a csomagtartóból,
aminek aztán kipattant a teteje mint a Drakula koporsójának, ha eljött a szolgálati idõ. Nem bírta a belsõ feszítést, ez sem.
És hát azért a húshagyó kedd, mert sok mindent elhagyott ott a hentes a nagy kuplungolásban, és keddet írt a kalendár, nem
ám vasárnapot.
Kitérõ. Az egyik csoporttársam mesélte, aki amatõr néprajzkutató, hogy az ország bizonyos helyein vízkeresztkor a pap
nem csak a vizet szentelte meg, hanem az épületet is. Sõt azokon belül minden szobasarkot egyenként, minden nap,
megloccsantották a szentelt vízzel, hogy elûzzék a gonoszkodást a portáról, az ártó szellemeket. Persze csak az idõs
honpolgárok, a fiatalok azok nem, azoknak csak a diszkózene megy, meg a pornózós filmek. És mint tudjuk ezek egyike
sem része a népi hagyományoknak, nem ezekbõl van a nemzeti identitás. Meséltem ezeket a szomszéd Sehonnaynak is,
neki legjobban a zabáló csütörtök tetszett, mikoris a farsangolók a néphagyomány nevében, a nemzeti fajfenntartás eszméjének
ápolásaként és bátran nevezhetjük így: szításaként a farsangi ételmaradékot ették, illetve hát falták fel, közös erõ, közös
ügy, közös ülés, közös pihegés és egyéb kabátfelvételek hazaindulás elõtt, búcsúpuszik apró neszei. Zabáló csütörtök. És
persze ott volt a bálozás, a régi bálozás. Nem tudom, mi van itt városon, elsõ farsang ugye, szüzek vagyunk farsangilag a
Tivadarral. Falun ugye összekapcsolódott a termékenységgel, a párosítással, egy sima, egy fordított, fiú a lánnyal, lány a
fiúval, ahogy kell, pörögtek a szoknyák, vertük a port, a zenekar izzadt, nedvezett, csillogott, mint az abaszalonna. Húzták,
vonták a csárdást, satöbbit, volt szintis is, nem gyõzte programozni az elektronikát, remegett az állványon a hangszer. A
leányok összetáncolták magukat az ifjakkal, mosolyogtak, mint a nyári malac, egyes párok persze el- eltûntek a mûvház
kisebb termeiben, szobáiban, satöbbi átmeneti szexuális megoldásaiban.
A papunknak persze sose tetszett a farsangolás, hivatalból nem. Emberileg, magánilag még el tudta képzelni azt a
miatyánkmennyiséget, ami elég a megbocsájtáshoz, ha a bál derekán, tetõpontján úgy feltekered a zenekari hangerõsítést
(a zenekar tudta nélkül, mintegy tesztként, bírják-e a másféle körülményeket), hogy leszakadnak a mûvészek, leszakad a
csárdás, a színpadba omlik (mint nyáresti nap a tengerbe). De ezzel az erõvel szerinte bármit megtehetnénk az ég egy adta
világon, akármekkora bûnt, ráhúzunk egy teherautó miatyánkot, dózereljük szépen az üdvözlégyeket, nem púposra, nem
homorúra, pont annyit, amennyit kell, azt kész el van felejtve, mossuk kezeink. A farsang a papunk szerint az ördög mûve,
tükörképe, lelke.
Mindegy, Aloe Vera mindenesetre beöltözött házmesternek, különdíjat kapott, közönségdíjat.
*Allegro giojoso – ol., vidáman, vígan
*Hausmeister, ausnützbar – ném., házmester, kihasználható