Csontváros

Idegesen csavargatta a telefonzsinórt az ujjai körül. – Igeeen?
– Szia, az egyik késelő huligán vagyok, akivel tegnap este találkoztál a
Pandemoniumban. Attól tartok, nem tettem rád túl jó benyomást, és kí-
váncsi voltam, adnál-e egy esélyt, hogy helyrehozzam…
– SIMON! – Clary eltartotta a kagylót a fülétől, ahogy a fiú hangos
nevetésben tört ki. – Nem vagy vicces.
– Dehogynem. Csak neked nincs humorérzéked.
– Hülye. – Clary sóhajtott, és nekidőlt a falnak. – Nem nevetnél, ha itt
lettél volna, amikor tegnap este hazajöttem.
– Miért nem?
– Anyám miatt. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy olyan későn értem
haza. Aggódott. Jól összevesztünk.
– Miért? Nem a mi hibánk, hogy akkora volt a forgalom! – tiltakozott
Simon. Két idősebb testvére is volt, és igen kényes volt a családban történő
igazságtalanságokra.
– Igen, persze, de hát ő nem így látja. Csalódást okoztam neki, becsap-
tam, aggódnia kellett miattam, blablabla. Én vagyok az ő keresztje – mond-
ta Clary, és éppen csak egy pici bűntudatot érzett, ahogy gunyorosan elis-
mételte anyja szavait.
– Szóval szobafogság? – kérdezte Simon, a kelleténél valamivel hango-
sabban.
Clary hallotta a hangok kavalkádját a fiú háta mögött; emberek igye-
keztek túlbeszélni egymást. – Még nem tudom – mondta. – Anya reggel
elment Luke-kal, és még nem jöttek vissza. – Különben hol vagy? Ericnél?
– Igen. Most fejeztük be a próbát. – Cintányér csörrent Simon mögött.
Clary összerezzent. – Eric este verseket fog felolvasni Java Jonesnál – foly-
tatta Simon. A Java Jones egy kávézó volt, egészen közel Clary lakásához,
ahol alkalomadtán élőzene szólt esténként. – Az egész zenekar elmegy,
hogy tapsoljunk neki. Akarsz jönni?
• 28 •