Csontváros

mondta Jocelyn. – Három hete egyfolytában próbálom hívni. A hangpos-
tája szerint Tanzániában van. Mit tudnék csinálni?
– Jocelyn – Luke megrázta a fejét –, nem rohangálhatsz hozzá örökké.
– De Clary…
– Ő nem Jonathan – súgta Luke. – Te nem vagy ugyanaz az ember, ami-
óta megtörtént, de Clary nem Jonathan.
Mi köze ehhez apámnak? – csodálkozott Clary.
– Nem zárhatom be a lakásba, hogy ki se tehesse a lábát. Nem fogja eltűrni.
– Hát persze hogy nem fogja! – Luke komolyan dühösnek tűnt. – Nem
háziállat, hanem egy tinédzser. Majdnem felnőtt.
– Ha nem lennénk a városban…
– Beszélj vele, Jocelyn! – Luke hangja határozott volt. – Komolyan gon-
dolom. – A kilincs után nyúlt, de egyszerre kivágódott az ajtó, és Jocelyn
riadtan sikoltott fel.
– Jézusom! – kiáltotta Luke.
– Á, igazából csak én vagyok – mondta Simon. – Bár már többen mond-
ták, hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk. – A küszöbön állva intett
Clarynek. – Kész vagy?
Jocelyn elvette a kezét a szája elől. – Simon, hallgatóztál?
Simon hunyorgott. – Nem, csak most értem ide. – Jocelyn sápadt arcá-
ról Luke komor képére pillantott. – Valami nem stimmel? Menjek el?
– Semmi gond – mondta Luke. – Azt hiszem, itt végeztünk. – Félretolta
Simont, és máris sebesen dübörgött lefelé a lépcsőn. Pár pillanattal később
becsapódott a lenti ajtó.
– Visszajöhetek később – mondta a fiú. – Tényleg, nem lenne gond.
– Talán tényleg az volna… – kezdte Jocelyn, de Clary máris talpon volt.
– Felejtsd el, Simon! Elmegyünk – mondta, és lekapta a tarisznyáját az
ajtó melletti fogasról. Átvetette a vállán, és égő tekintettel meredt az any-
jára. – Majd jövök.
• 36 •