Csontváros

– Nem tudsz valami sokat, mi? – kérdezte Jace. Hanyag megvetés su-
gárzott aranyszín szeméből. – Te is csak olyan mondi vagy, mint az összes
többi mondi, mégis látsz engem. Rejtély.
– Mi az, hogy mondi?
– Olyan, aki az emberek világában él. Mint te is.
– De hát te is az emberek világában élsz – mondta Clary.
– Igen – felelte a fiú. – De nem vagyok olyan, mint te. – Semmi véde-
kezés nem volt a hangjában. Mintha nem érdekelte volna, hogy Clary hisz
neki vagy sem.
– Jobbnak gondolod magad. Azért nevettél ki bennünket.
– Azért nevettelek ki benneteket, mert viccesnek találom a szerelmi val-
lomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok – mondta. – És mert a te Si-
monod az egyik legmondibb mondi, akivel valaha is találkoztam. És mert
Hodge azt hitte, hogy veszélyes lehetsz. De ha ez igaz is, nyilvánvaló, hogy
fogalmad sincs róla.
– Hogy én vagyok veszélyes? – visszhangozta döbbenten Clary. – Teg-
nap este láttam, hogy megöltél valakit. Láttam, ahogy kést döftél a bordái
közé, és… – És láttam, ahogy felhasítja a karodat az ujjaival, amik olyanok
voltak, mint a borotvapenge. Láttam, hogy folyt a vér a sebeidből, most pedig
úgy nézel ki, mintha senki hozzád sem ért volna.
– Talán gyilkoltam – mondta Jace –, de tudom, mi vagyok. Elmondha-
tod ugyanezt te is?
– Közönséges földi halandó vagyok, ahogy az előbb mondtad. Ki az a
Hodge?
– Az oktatóm. És ha a helyedben lennék, nem jelenteném olyan könnyen
ki magamról, hogy közönséges vagyok. – A fiú közelebb hajolt. – Hadd
nézzem a jobb kezed!
– A jobb kezem? – kérdezett vissza Clary. Jace bólintott. – Ha megmu-
tatom a kezem, békén hagysz?
• 48 •