Csontváros

kanapén felhalmozott, kézzel varrt bársony díszpárnáktól a falakon lógó
gondosan bekeretezett festményekig. A festmények főleg tájképek voltak:
Manhattan belvárosának aranyló fényben úszó kanyargós utcái; a Prospect
Park télen a csipkeszerű fehér jégréteggel borított szürke pocsolyákkal.
A kandallópárkányon Clary édesapjának bekeretezett fényképe állt.
Mélázó tekintetű, világos hajú férfi volt, szeme sarkában a sok nevetésről
árulkodó ráncokkal. Katona volt, és számtalan kitüntetést kapott, amikor a
világ túlfelén szolgált. Néhány medált Jocelyn egy kis dobozban tartott az
ágya mellett. Nem mintha ezek megóvták volna Jonathan Clarkot, amikor
Albany mellett belerohant egy fába az autójával, és meghalt, még mielőtt a
lánya egyáltalán megszületett volna.
Férje halála után Jocelyn megint a lánykori nevét kezdte használni. Soha
nem beszélt Clarynek az apjáról, de a dobozt, amelyikben még a férfi nevé-
nek kezdőbetűit – J. C. – is belevésték, az ágya mellett tartotta. A kitün-
tetések mellett volt néhány fénykép is, egy jegygyűrű meg egyetlen szőke
hajfürt. Jocelyn néha elővette a dobozt, kinyitotta, és gyengéden a kezébe
vette a hajfürtöt, mielőtt visszatette volna a helyére.
A kulcs csörgése a bejárati ajtó zárjában kizökkentette az elmélkedésből
Clary-t. Gyorsan végignyúlt a kanapén, és megpróbált úgy tenni, mintha
teljesen belemerült volna az egyik ponyvába, amit anyja hagyott elöl az asz-
talon. Jocelyn az olvasást szent időtöltésnek tekintette, és általában nem
zavarta meg Claryt, ha könyv volt a kezében, még azért sem, hogy össze-
veszhessen vele.
Az ajtó hangos csattanással vágódott ki, és Luke lépett be, megrakva va-
lami nagy kartonokkal. Amikor letette őket, kiderült, hogy laposra hajto-
gatott dobozokat hozott magával. A férfi felegyenesedett, és mosolyogva
fordult Clary felé.
– Jó napot, Luke bá… Szia, Luke – mondta a lány. A férfi úgy egy éve
megkérte, hogy ne szólítsa Luke bácsinak, mert attól öregnek érzi magát,
• 30 •