Csontváros

A szerszám kiesett Luke kezéből, és a kandalló kövének ütődött. A férfi
lehajolt, hogy felvegye, és rá sem pillantott Claryre.
– Arra gondolsz, hogy ha én lennék az egyetlen tanúja egy bűnténynek
vagy valami ilyesmi?
– Nem, úgy értem, ha lenne körülötted egy csomó ember, de egyedül te
látnál valamit. Mintha láthatatlan lenne mindenkinek rajtad kívül.
Luke habozva nézett vissza rá. Még mindig térden állt, s a kezében tar-
totta a behorpadt ragasztópisztolyt.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – tapogatózott óvatosan Clary –, de…
A férfi megfordult. Kék szeme pillantása nyilvánvaló ragaszkodással ál-
lapodott meg a lányon. – Clary, te is művész vagy, mint édesanyád. Ez azt
jelenti, hogy a magad módján látod a világot, ahogyan más ember nem.
Ez egy ajándék, hogy megláthatod a szépséget és a borzalmat a hétköznapi
dolgokban. Ettől még nem vagy őrült… csak más. Semmi baj nincs azzal,
ha valaki más.
Clary felhúzta a lábát, és a térdére fektette az állát. Lelki szemei előtt
látta a raktárhelyiséget, Isabelle aranykorbácsát, a kék hajú fiú haláltusáját
és Jace halványbarna szemét. A szépséget és a borzalmat.
– Gondolod, hogy apámból is művész lett volna, ha nem hal meg? –
kérdezte.
Luke meglepetten nézett a lányra. Mielőtt válaszolhatott volna, ki-
vágódott az ajtó, és Clary édesanyja rontott a szobába; lábbelije sarka
hangosan csattogott a lakkozott fapadlón. Luke kezébe nyomta a csörgő
kocsikulcsokat, aztán a lánya felé fordult.
Jocelyn Fray karcsú, alacsony nő volt, haja néhány árnyalattal sötétebb
vörös, mint Claryé és kétszer olyan hosszú. Most éppen szoros kontyba csa-
varta, amibe egy grafitceruzát tűzött, hogy összetartsa. Festékfoltos overallt
viselt levendulaszínű pólója fölött, barna túrabakancsa talpa csikorgott az
olajfestéktől.
• 32 •