Csontváros

– Pontosan ezért. – Úgy tűnt, elégedett magával. – Tudtam, hogy leg-
alább Látó vagy. – Felnézett az égre. – Majdnem teljesen besötétedett.
Mennünk kéne.
– Mennünk? Azt hittem, békén fogsz hagyni.
– Hazudtam – mondta Jace kissé feszengve. – Hodge azt mondta, hogy
el kell vigyelek az Intézetbe. Beszélni akar veled.
– Miért akarna beszélni velem?
– Mert már tudod az igazságot – közölte Jace. – Legalább száz éve nem
volt olyan mondi, aki tudott volna rólunk.
– Rólunk? – visszhangozta Clary. – Úgy érted, az olyan emberekről,
mint te? Az olyan emberekről, akik hisznek a démonokban.
– Az olyan emberekről, akik megölik a démonokat – mondta Jace. –
Árnyvadászoknak neveznek bennünket. Vagyis mi nevezzük így magunkat.
Az Alvilágiak kevésbé hízelgő neveket találtak ki nekünk.
– Alvilágiak?
– Az Éjszaka Gyermekei. A Boszorkánymesterek. Az elátkozottak. A di-
menzió elvarázsolt lényei.
Clary megrázta a fejét. – Folytasd csak nyugodtan! Nyilván vannak még,
nézzük csak, vámpírok, vérfarkasok meg zombik is.
– Persze, hogy vannak – közölte Jace. – Igaz, hogy a zombik leginkább
délen élnek, ahol a voudun papok vannak.
– És mi a helyzet a múmiákkal? Ők csak Egyiptomban lógnak?
– Ne légy nevetséges! Senki sem hisz a múmiákban.
– Nem?
– Nyilván nem – mondta Jace. – Figyelj, Hodge elmagyarázza az egé-
szet, amikor találkoztok.
Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – És mi van, ha nem akarok
vele találkozni?
– Az a te bajod. Jönni fogsz, ha saját jószántadból, ha nem.
• 50 •