Csontváros

– És már bocsánatot is kértem. Mi ez az egész? Ha szobafogság lesz be-
lőle, essünk túl rajta.
– Nem lesz belőle szobafogság – mondta Jocelyn. A hangjából áradt a
feszültség. Luke-ra nézett, aki megrázta a fejét.
– Csak mondd el neki, Jocelyn! – biztatta a nőt.
– Megtennétek, hogy nem beszéltek rólam úgy, mintha itt sem len-
nék? – szólt közbe Clary dühösen. – És mi az, hogy mondja el nekem? Mit
mondjon el?
téket.
Jocelyn kifújta a levegőt. – Nyaralni megyünk.
Luke tekintete egyszerre üres lett, mint a vászon, amiről letörölték a fes-
Clary megrázta a fejét. – Ennyi az egész? Nyaralni mentek? – Nekidőlt
a párnáknak. – Föl nem fogom, mire ez a nagy felhajtás.
– Szerintem nem érted. Úgy értem, mind elmegyünk. Hárman. Te, én
és Luke. A farmra.
– Ó! – Clary Luke-ra pillantott, de a férfi karba font kézzel és összeszo-
rított szájjal bámult kifelé az ablakon. A lány nem értette, mi zaklatta fel
ennyire. Luke imádta az öreg vidéki házat New York állam távoli szegleté-
ben – maga vette, aztán maga állította helyre tíz évvel korábban, és amikor
csak tudott, elment oda. – Mennyi ideig?
– A nyár végéig – mondta Jocelyn. – Azért hoztam a dobozokat, hogy
bepakolhasd a könyveket meg a festőholmikat, amiket magaddal akarsz
hozni…
– A nyár végéig? – Clary felháborodásában egészen kihúzta magát. –
Az nem lehet, Anya. Nekem terveim vannak. Simonnal iskolakezdési bulit
akartunk rendezni, meg van egy csomó találkozóm a festőcsoportommal,
tíz órám Tischnél…
– Tischt sajnálom. A többit viszont le lehet mondani. Simon meg fogja
érteni, és a festőcsoportod is.
• 34 •