Az értekezés

is. A hivatás alacsony presztízsét azonban máig meghatározza, hogy míg az orvosi
szerepkört tradicionálisan férfiak töltötték be, addig az ápolói szakma a szekularizáció után
döntően női munkakörré vált (Mauksch, 1972).
A XX. század fordulóján az orvoslás egyre inkább természettudományos alapokra
helyeződött, és ezzel együtt átalakult a kórház intézménye is. Megnövekedtek az ápolói
munkával kapcsolatos igények, és egyre fontosabbá vált, hogy a hivatás gyakorlói
megfelelő iskolázottsággal rendelkezzenek, javuljon a képzettségi szint, és ezzel
összefüggésben változzon az ápolói tevékenység megítélése, a vele kapcsolatos
közvélekedés. Addig ugyanis, amíg a betegek gondozását, ápolását, szakértelmet nem
igénylő, piszkos és alantas munkának tekintik, e foglalkozás nem válik vonzóvá magasabb
társadalmi osztályba tartozó lányok számára, akik pedig képesek lennének magasabb
szakmai színvonalú munka elvégzésére is. Megszaporodtak az ápolás hivatássá alakítását
szorgalmazó törekvések.
Ezt a hivatási modellt főleg Amerikában tartották szem előtt, elsősorban itt jelentkezett
a kibővült ismeretanyag, a kórházi gyakorlattal összekapcsolódó képzés, a tudományos
alapokra helyezett oktatás következtében az ápolói munka differenciálódása. Itt terjedt el
először a főiskolai képzés is, amely elismerte az ápolást mint önálló tudományterületet,
amely saját szakfolyóiratokkal, konferenciákkal, továbbképzésekkel rendelkezil. Mindezek
eredményeképpen a hivatás presztízse is nőtt valamelyest, amiben az is szerepet játszott,
hogy megindult a szakma erőteljes specializálódása (Barribal, 1996). Ez a tény azonban
újabb problémát vet fel: a hagyományos ápolói tevékenységek megbecsültsége a
specifikusabb szakmai képzettséget igénylő területekhez képest méginkább lecsökkent.
Az ápolói hivatás fejlődésének hazai sajátosságai
Ha a XX. század elejétől követjük nyomon az ápolói hivatás fejlődésének hazai
történéseit, elmondható, hogy a társadalom és a gazdaság elmaradottsága éreztette hatását
az egészségügyben, és természetesen az ápolás területén is. A század első évtizedeiben
hazánkban kevés eredménnyel jártak a képzés megoldására irányuló törekvések. Az ápolók
képzése szervezetlen volt, nem épült egységes tananyagra, emellett az intézményes
széttagoltság is súlyosbította a helyzetet. Az egyes intézményekben különböző
iskolázottsági szinthez kötötték a felvételt, és ez a tény alapvetően meghatározta az ápolók
társadalmi rekrutációs hátterét, az eltérő képzettségi szint pedig befolyásolta az
elhelyezkedés lehetőségeit. Már a század harmincas éveiben is általános volt az alacsony
14