Az értekezés

hiánya, a munkaeszközökkel való nem megfelelő ellátottság, a gyakran egészségtelen
munkakörnyezet, a szakmai fejlődés lehetőségeinek hiánya, a képzettségbeli hiányosságok
az ápolói hivatással szorosan összekapcsolódó tényezők. Az előrelépési lehetőségek is
hiányosnak mondhatók, és bár a tanulást, a szakmai továbbképzést egyre többen tartják
fontosnak, ez további terheket ró az egyébként is fáradt, túlterhelt ápolókra.
Abban az esetben, ha az ápolói hivatás legfőbb jellemzőit, a munkakörülményeket
szervezeti kereteken belül vizsgáljuk tovább, találunk még olyan tényezőket is, melyek
feszültségek kiváltására alkalmasak. Ezek egy része a munka jellegéből fakad: a nagyfokú
felelősség és adaptációs kényszer, a fizikailag és pszichikai szempontból is megerőltető
munka, a több műszak, az ügyeleti rendszer. A több műszak az ápolás szükséges
követelménye, hiszen olyan szakterületről van szó, ahol a napi 24 órás igénybevétel, az
állandó készenlét nélkülözhetetlen a gyógyulás érdekében. Az ügyeleti rendszer azonban
különböző fizikai és pszichikai megterheléseket okozhat, felboríthatja a természetes
biológiai ritmust. Ezért az ápolók és az egészségügyben dolgozók más csoportjainak
stresszterheltségét vizsgálva ez a tényező kiemelt helyen szerepel (Escriba-Agüir, Perez-
Hoyos és Bolumar, 1993). A stresszt előidéző faktorok közül sokan az ápolási
tevékenységtől sok időt elvonó adminisztrációt emelték ki, de a gyógyításhoz szükséges
eszközök hiánya, illetve a sürgősségi helyzetek azonos időben történő halmozódása is
többek által nyert említést (Némethné, 2001).
Mindenképpen vizsgálat tárgyává kell tenni az osztály jellegét, ahol a munkavégzés
történik, hiszen ez szintén befolyásolja a stresszhelyzetek kialakulásának lehetőségét.
Bebizonyosodott, hogy az intenzív ápolási egységekben vagy műtétes osztályokon
dolgozók munkatechnológiai stresszterheltsége nem fokozott, ellenkezőleg: alacsonyabb,
és munkájukkal is elégedettebbek, mint a nem intenzív ápolási igényű munkahelyeken
dolgozók. Magyarázatként a világos feladatmeghatározást, a nagyfokú autonómiát és
kontrollt, a pontos szerepkijelölést említették, és azt, hogy úgy érzik, hozzájárulásuk a
betegek állapotának javulásához jelentős és látványos (Boumans és Landeweerd, 1994).
Kiemelt figyelmet érdemel a halállal, haldoklással és a betegek szenvedéseivel
kapcsolatos érzések, attitűdök vizsgálata. Nyilvánvaló, hogy olyan stresszorral van
dolgunk, amely az egészségügy bármely területén, bármikor megjelenhet, és ezzel jelentős
érzelmi terhet ró az ápoló személyzetre (Némethné, 2001). Sajnálatos módon kevés
figyelmet fordítunk a témára, gyakran gondoljuk azt, hogy az egészségügyben dolgozók
munkájuk során „megszokják” a szenvedő beteg látványát, természetesnek tekintik a halál
tényét. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az orvostanhallgatók és az ápolók leginkább
22