Az értekezés

kábítószer fogyasztása is nagyobb arányban fordult elő körükben, szemben azokkal a
dolgozókkal, akik nem súlyos betegek körében végzik munkájukat (Hegedűs, Mészáros és
Riskó, 2004).
Az érzékelt pszichés és szomatikus tünetek, és az egészségkárosító magatartások
halmozott előfordulása vezethet ahhoz, hogy az egészségügyi dolgozók saját egészségi
állapotuk megítélését tekintve nem túl optimisták (Pikó, 1999; Pikó, 2001). Kórházi
dolgozók körében végzett vizsgálat adatai szerint az ápolók több mint fele rossznak ítéli
egészségét (Molnár, 2002). Súlyos, haldokló betegekkel foglalkozó ápolók egészségi
állapotukat sokkal rosszabbnak ítélik, mint az ugyanezzel a beteganyaggal dolgozó
orvosok vagy más egészségügyi dolgozók. Az ápolók az egészségi állapot önminősítésekor
leginkább a nagyon rossz, rossz illetve a közepes minősítést jelölték be (Hegedűs,
Mészáros és Riskó, 2004).
Ami az orvoshoz fordulás kérdését illeti, a következő tünetek és betegségek esetében
tartják fontosnak az egészségügyi dolgozók az orvoshoz fordulást (az egyes
betegségcsoportok sorrendje a gyakoriság szerinti rangsorolást is jelenti):
1. nőgyógyászati és szülészeti problémák
2. vérzés (köpet, hányadék, széklet, fekély)
3. fájdalom, szívpanaszok
4. nagymértékű fogyás, láz, daganatos tünetek, ízületi problémák
5. magas vérnyomás
6. fogakkal kapcsolatos problémák, érrendszeri problémák
7. krónikus köhögés.
A felsorolásból látható, hogy nagyrészt olyan problémákkal fordulnak orvoshoz,
amelyek kellőképpen komolyak ahhoz, hogy öngyógyítással nem orvosolhatók,
ugyanakkor az is látszik, hogy a felsorolt tünetek között találunk olyanokat, melyek az
ágazatban előforduló munkaterheléssel függenek össze (Pásztor, 2006). Minél rövidebb
ideje dolgozik valaki az egészségügyben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy háziorvosát
fogja felkeresni betegség esetén. Később egyre általánosabbá válik az intézményen belüli
ismeretségi rendszerek igénybe vétele. Az is általános tendencia, hogy a betegség
tüneteinek megléte esetén sokan visszautasítják a táppénzes állományba vételt, egyrészt
anyagi okok miatt, másrészt miután kevesebben dolgoznak a szükségesnél, – érzésük
szerint – kiesésükkel veszélybe kerülne a betegek folyamatos ellátása. Úgy tűnik tehát,
hogy az anyagi kényszer és a hivatásszeretet mindent háttérbe szorít (Pásztor, 2006).
34