A Mi Kórházunk 2010. június - Szent János Kórház
A Mi Kórházunk 2010. június - Szent János Kórház
A Mi Kórházunk 2010. június - Szent János Kórház
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Felesége letette a könyvet.<br />
Fáradtan dörzsölte meg a homlokát.<br />
Segíteni szeretne, de hogyan, ha ez a<br />
szamár ember nem engedi. Pedig kirándulásokat<br />
szervezett volna, elvitte<br />
volna néhány napra valamelyik távoli,<br />
vidéki gyógyfürdőbe,<br />
de Rozsnyói<br />
mindannyiszor lehurrogta.<br />
– Tudod, hogy a<br />
kutatásaimat nem<br />
hagyhatom félbe, –<br />
mutatott ilyenkor<br />
körbe a könyvein –<br />
azért mert már nem<br />
járok be, itt még sok<br />
feldolgozatlan ötlet<br />
van. – kopogtatta<br />
meg gyér hajú koponyáját.<br />
Az asszony visszaült<br />
a fotelba, de már<br />
elszállt a kedve az olvasástól.<br />
Nézett ki a<br />
sötét ablakon, a lenti<br />
város vidám fényeire.<br />
– Ne égesd mindkét<br />
lámpát! –<br />
Férje fojtott hangjából megérezte<br />
a civakodás előszelét, ezért lekapcsolta<br />
az állólámpát és a csillárt is,<br />
behajtotta a dolgozószoba ajtaját és<br />
átment a hálószobába. Emlékezett<br />
még a finom, szellemes úriemberre,<br />
a csillogó elméjű tudósra, világjárásaikra,<br />
a régi sikeres konferenciákra,<br />
fogadásokra, külföldi tudósokra,<br />
akik olyan elismerően csókoltak kezet<br />
a nagy Rozsnyói Árpád nejének.<br />
Remélte, hogy csak pár nehéz hónapot<br />
kell kibírni, és visszakapja azt a<br />
férfit, de most, hogy több mint egy<br />
éve él egy házsártos, nehéz ember<br />
mellett, már az ő legendás türelmét<br />
is kikezdte az idő. Most szeretett volna<br />
legalább valami szépet álmodni.<br />
Egy hét is alig telt el, és a rendbe<br />
rakott könyvespolc ismét foghíjas<br />
lett, az íróasztalon pedig egymás hegyén<br />
hátán a félig nyitott könyvek. A<br />
telefoncsengésre összerezzent, és futott<br />
át a nappaliba.<br />
– Árpád, szívem, – fogta be a<br />
kagylót – téged keresnek.<br />
– A gyerekek? Beszélj velük te!<br />
– Valamilyen szerkesztő, szívem,<br />
vedd át!<br />
<strong>Mi</strong>kor meghallotta férje hangját,<br />
óvatosan letette a kagylót. Megállt a<br />
dolgozószoba ajtajában és nézte őt.<br />
– Igen, – simogatta homlokát a<br />
másik kezével a professzor – nagyon<br />
szívesen fiatal barátom.<br />
Ezt a hangot, a kedvességet olyan<br />
régen nem hallotta már a férjétől.<br />
Izgatott lett és hangtalanul, mosolyogva<br />
biztatta Rozsnyóit.<br />
– Bocsásson meg egy pillanatra,<br />
– felesége felé fordult – drágám,<br />
kedden délután tudunk fogadni egy<br />
szerkesztő urat?<br />
– Jöjjön kora délután, háromkor,<br />
– bólintott – hogy legyen elég időtök.<br />
<strong>Mi</strong>ndketten hosszan hallgattak,<br />
miután Rozsnyói letette a kagylót.<br />
– Mesélj, drágám, mi volt ez?<br />
– Cikket kérnek tőlem, cikket! –<br />
karolt Ágnesbe, és kihúzta magát –<br />
Nem felejtettek el, úgy látszik, tudunk<br />
még újat mondani a mostani fia<br />
talságnak is.<br />
Keddig az a négy nap olyan volt,<br />
mint a régi időkben. Rozsnyói megkérte<br />
feleségét, hogy tegyék rendbe<br />
együtt a könyvespolcot, mert a cikk<br />
elé egy bevezető interjút is készít vele<br />
a szerkesztő, legyen jó benyomása az<br />
itt dolgozóról. Ágnes virágot vágott a<br />
kertben és a legszebb vázában az íróasztal<br />
szélére tette.<br />
– Gyönyörű ez a rózsa! – szívta be<br />
mélyen az illatot Rozsnyói – <strong>Mi</strong> van<br />
ma, még csak vasárnap?<br />
– Igen, drágám, miért kérded?<br />
– Gondoltam, csapjuk agyon az<br />
időt! – karolta át felesége vállát –<br />
Egyszer igazán ebédelhetnénk valamelyik<br />
régi jó vendéglőnkben, utána<br />
meg nézzük meg a legújabb filmet!<br />
Te úgyis mindig a mozival nyaggatsz.<br />
Átölelte a nevető Ágnest, és finoman<br />
arcon csókolta.<br />
– De csak akkor, ha felveszed a<br />
szép világos öltönyöd. – húzódott el<br />
tőle.<br />
– Akkor neked<br />
is fel kell venned<br />
azt a szexis kivágott<br />
ruhád – ölelte<br />
át szorosan férje –,<br />
amiben a bécsi fogadáson<br />
olyan ellenállhatatlan<br />
voltál.<br />
Ágnes majdnem<br />
elsírta magát.<br />
Idejét sem tudta,<br />
mikor csókolták<br />
meg így egymást,<br />
ahogy most.<br />
A szerkesztő úr<br />
pontos volt, kedden<br />
háromkor Ágnes<br />
ment kinyitni a<br />
kert kaput és kísérte<br />
be a magas szőke<br />
fiatalembert férje<br />
dolgozószobájába.<br />
Kávét vitt be és narancslét, óvatosan,<br />
hogy ne zavarja a térdén jegyzetelő<br />
fiatalembert és a gondolataiban<br />
szemmel láthatóan valahol máshol<br />
járó férjét.<br />
– Köszönöm, drágám. – mosolygott<br />
rá Rozsnyói – Ülj le egy pillanatra!<br />
A cikk terjedelmesebb lesz, mint<br />
gondoltam, keményen kell majd dolgozni.<br />
Azt hiszem, egy most induló tudományos<br />
laptól nem szabad honoráriumot<br />
elfogadnom. Három hónap<br />
múlva kell leadnom. A feleségemnek<br />
jobb a memóriája, – kacsintott tréfásán<br />
a szerkesztő fiatalemberre – majd<br />
ő lesz az én lelkiismeretem.<br />
Rozsnyói professzor kipirult, még<br />
a szeme alatti ráncok is elsimultak,<br />
Ágnes nem is engedte ki így, felhevülten,<br />
a széljárta kertbe. Ő majd kikíséri<br />
a szerkesztő urat.<br />
Ágnes tudta, hogy férje ott áll az<br />
ablakban és izgatottan várja vissza,<br />
hogy beszámoljon az előbbi beszélgetésről,<br />
ahogy a régi szép időkben<br />
megszokták.<br />
– Így gondolta, asszonyom?<br />
A fiatalember rámosolygott, de<br />
még nem mozdult. Finoman igent<br />
bólintott, kezet nyújtott, és átcsúsztatta<br />
a férfi tenyerébe a kicsit átnedvesedett<br />
tízezer forintost.<br />
Dr. Szigeti Zoltán<br />
A <strong>Mi</strong> Kórházunk • 17