2004 autumn - Pannonhalmi Főapátság

BENCÉS RENDHÁZ BUDAPEST
gyermek hittancsoportok mellett 7 felnőtt közösség
működik, ezek tagjai rendszeresen összegyűlnek, hogy
elmélyítsék hitüket, időt szenteljenek az imádságra,
valamint rendszeres karitatív és liturgikus
szolgálattal segítsék testvéreiket. Közülük néhányan
Budapestről leköltözve más rendi munkaterületeken –
például Pannonhalmán a gimnáziumban, a diákotthonban
és gazdasági munkakörben is – szolgálatot
vállaltak. E „világiak” élik a bencés spiritualitást, így
azt a hittapasztalatot, azt a stílust és szellemiséget
adják tovább, amit mi is képviselünk. Tanulmányi
Házunk egyik gyümölcsöző tapasztalata, hogy a felnőttek
(köztük végzett diákjaink) képzésére, lelkigondozására,
közösségeik irányítására érdemes energiát,
időt áldoznunk.
Miközben eredményeinkre gondolunk, nem felejthetjük
el veszteségeinket sem. Túl nagyok e veszteségek
ahhoz, hogy csupán egy-egy társunk bukásának
tekintsük. Nem tisztem, hogy az elmúlt évek fájdalmas
történéseinek okait feltárjam, mégis visszaemlékezve
néhány ide kapcsolódó gondolatomat szeretném
megosztani.
Húsz évvel ezelőtt nagy reményekkel és eszményekkel
induló, utolsó nagyobb létszámú rendi nemzedék
tagjai vagyunk. Lelkesedtünk a monasztikus reformért,
közösségünk megújítása lebegett a szemünk
előtt. Ám az óhajtott reformok aligha hatoltak bennünk
elég mélyre. Sok tekintetben a felszínen maradtunk, és a rendi munkakörökbe kerülve mi is
szétszóródtunk (nemcsak fizikai értelemben), akár elődeink. A Tanulmányi Házban csapatunk egységesnek
látszott, bár voltak vitáink, szemléletbeli különbségeink, mégis – úgy érzem – egymással beszélő,
szót értő és együttműködő közösséggé váltunk. Az évek során a munkába „beletörve” elszakadtunk
egymástól. Anélkül, hogy kimondtuk volna, lemondtunk arról, hogy együtt haladjunk. Mi is belecsúsztunk
abba a hibába, hogy az ügyek: tevékenységeink, tisztségeink és műveink fontosabbá váltak,
mint rendi testvéreink. Aztán úgy tűnt, egzisztenciális mélységben meg sem ráztak már az egyre
másra ismétlődő távozások, lassan ehhez is hozzászoktunk.
Olyan nevelést kaptunk, amely a jogi szemlélettel szemben az evangéliumi szabadságot részesítette
előnyben, a szorongó bezárkózottságból pedig valódi nyitottságra, a szeretet minden embert megszólító
és befogadó párbeszédére hívott minket. Ez az emberszeretetből fakadó nyitottság segített megszabadulni
előítéleteinktől, és távoltartott a ma újra virágzó klerikalizmus vagy az egyházi fundamentalizmus
kísértésétől. Úgy gondolom, ezek a legnagyobb értékek, amelyeket Pannonhalmán kaptunk. Ám
időnként úgy érzem, mintha a szabadság és a befogadó nyitottság átélése mellett a Krisztus iránti elkötelezettség,
az evangéliumi radikalizmus kevés volna bennem, mintha erőtlen lennék a hivatásomban
állhatatosan kitartani és motiválatlan érte áldozatot hozni. Talán kevésbé tudatos bennünk, talán
nem hiszünk eléggé benne, hogy szerzetesi életünk szántóföldbe rejtett kincs, melyért „megéri” mindent
odaadni.
Ez a húsz éves évforduló arra is való, hogy újra reménykedjünk. Magyar bencés közösségünk – bár
megfogyva, sokféle sebtől vérezve – él. Az Úr oltalmaz bennünket, s arra hív, hogy együtt, egymást
segítve kövessük őt. Az elmúlt húsz évben a Tanulmányi Ház kisebb-nagyobb létszámú lakói többször
átélték az összetartozás, a közösség, az együttműködés csodáját. A Szentléleknek ezen ajándékát kívánom
házunk jelenlegi és egész rendi közösségünk javára.
Ábel atya
19