Cassandra Clare - Könyvmolyképző

– Ne pazarold ilyen képtelen gondolatokra az energiáidat! – vigyorgott
Mrs. Black Tessa orra előtt. – Kőbe vésett szerződésünk van
a Magiszterrel. Sosem tehet kárt bennünk, bár amúgy sem akarna.
Hálás lehet, amiért megkap téged tőlünk. – Közelebb hajolt, és suttogva
folytatta: – Egészségesen és sértetlenül akar. Ha nem így lenne,
véresre vertelek volna. Csak próbálj meg még egyszer szembeszállni
velünk, és nem törődöm többé a Magiszter akaratával! Addig foglak
korbácsoltatni, amíg leszakad a bőröd. Megértetted?
Tessa arccal a fal felé fordult.
Egy éjszaka a Mainen, amikor éppen Újfundlandnál jártak, Tessa
képtelen volt aludni, úgyhogy inkább felment a fedélzetre, hogy friss
levegőt szívjon. A sötét tengeren ragyogó buckák világítottak – a
melegebbre forduló időjárás miatt az északi jégtáblákról leszakadt
jéghegyek, árulta el az egyik arra járó tengerész. Lassan siklottak a
sötét vízen, mint egy elsüllyedt fehér város tornyai. Tessa úgy érezte,
sosem került még a szeme elé ilyen magányos látvány.
Most már tudta, hogy akkor igazából még fogalma sem volt róla,
mi is az igazi magány. Miután a nővérek elmentek, Tessának elmúlt
a zokoghatnékja. A szemében kialakult nyomást merő kétségbeesés
váltotta fel. Mrs. Dark jól sejti. Ha hatalmában állna megöletni a két
nővért, gondolkodás nélkül megtenné.
A lány óvatosan megrángatta a karját és a lábát az ágyhoz rögzítő
köteleket. Meg sem moccantak. A csomókat szorosra húzták; elég
szorosra, hogy mélyen a húsába vágjanak, és elzsibbasszák mindenét.
Úgy becsülte, pár percen belül már egyáltalán nem fogja érezni
a végtagjait.
Egy része – és nem is kis része – a legszívesebben abbahagyta volna
a küszködést, csak feküdt volna ernyedten, és várta volna, hogy
• 38 •