Cassandra Clare - Könyvmolyképző

– Hogy maguk, amerikaiak, mind milyen egyenesek! – A fiú láthatólag
jól szórakozott. – Igen, az akcentusa elárulta. Hogy hívják?
Tessa hitetlenkedve bámulta a fiút. – Hogy engem hogy hívnak?
– Miért, nem tudja?
– Berontott a szobámba, kis híján halálra rémített, és most a nevemet
akarja tudni? Magát hogy hívják, az isten szerelmére? És egyáltalán
kicsoda?
– Herondale a nevem – felelte vidáman a fiú. – William Herondale.
De mindenki csak Willnek hív. Tényleg ez a szobája? Nem valami
szép. – Az ablak felé indult, de megtorpant, hogy megnézze a könyveket
az éjjeliszekrényen, aztán megállt az ágy mellett. A kötelekre
mutatott. – Gyakran alszik az ágyhoz kötözve?
Tessa arca lángvörös lett, és csodálkozva állapította meg, hogy a
körülmények ellenére még mindig képes zavarba jönni. Elmondja a
fiúnak az igazságot? Lehetséges egyáltalán, hogy ő lenne a Magiszter?
Bár aki így néz ki, annak nincs rá szüksége, hogy foglyul ejtsen és
megkötözzön lányokat, ha feleségül akarja venni őket.
– Megfogná ezt? – Ezzel Tessa kezébe nyomta a világító követ.
Ahogy a lány elvette, félig-meddig azt hitte, meg fogja égetni az ujjait,
de a kő hűvös volt. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a tenyeréhez,
a fénye halvány derengéssé szelídült. Csüggedten nézett
a fiúra, de az már az ablaknál állt, és cseppet sem zavartatta magát.
– Kár, hogy a harmadikon vagyunk. Én még le is tudnék ugrani, de
maga valószínűleg nem élné túl. Nem, az ajtón kell kimennünk, aztán
meglátjuk, mire jutunk a házban.
– Mármint hol kell kimennünk? – Tessa úgy érezte, végleg összezavarodott,
és megrázta a fejét. – Nem értem.
– Hogy lehet ezt nem érteni? – mutatott a könyvekre a fiú. – Regényeket
olvas. Nyilvánvalóan azért jöttem, hogy megszöktessem.
• 43 •