Jó Pajtás - TippNet

Jó Pajtás13BecsengettekTavasz volt. A nap bevilágította az iskolaudvart,ahol az óraközi szünetben nyüzsögtek és lármáztaka gyerekek. Ez a szünet is úgy kezdődött, mint eddigbármely. Egyesek a fa alatt majszolták uzsonnájukat,mások üveggolyóztak, és volt, aki a házi feladatotmásolta. Kati, Peti, Zsuzsi és Zsigmond jó barátokvoltak, s minden szünetben férlevonultak egy új,sárga mászókához. Természetesen, mint mindig,nem iskolai témáról beszélgettek. Azt tervezték,hogy mikor tudnak összehozni egy filmes délutánt.– Nézzük meg a Szerelmes hangjegyeket vagy aTitanicot! – szólt lelkesen Zsuzsi.– Ne már! Az olyan uncsi, inkább valami akciófilmetnézzünk! – közölte javaslatát Zsiga, s ekkor márKati is közbeszólt:– Én egyetértek Zsuzsival...Peti egy fejbólintással jelezte, hogy ő is egyetértKatival. Már ötödik osztályos korától tetszettneki Kati. Azon a napon elhatározta, hogy bevalljaérzelmeit... Katinak sem voltak közömbös érzéseiPeti iránt... Egyre közeledett a szünet vége, s Petimár egy szót sem bírt kinyögni, aztán nagy nehezenmegszólalt.– Kati, légy szíves csak egy pillanatra gyere félrevelem, mert szeretnék valamit mondani...Ekkor már Katinak is elakadt a szava, s torkábandobogott a szíve, de félrement Petivel az öreg, piroshintákhoz, egy fiatal diófa tövébe.Mindketten érezték, hogy valami izgalmas fogtörténni... Egyre fokozódott az izgalom. Zsuzsinakés Zsigának kicsit furcsa volt, hogy Peti félrehívtaKatit, de mit sem sejtve folytatták a beszélgetést.Eközben Peti a fa alatt nagy nehezen, halkan elkezdettvalamit mondani:– Te, Kati, csak azt akartam mondani... – ekkormegakadt a szó a torkán, majd erőt vett magán:– Hogy, hogy... – folytatta volna, mikor hirtelenfelzengett az a vén iskolacsengő. Becsengettek, annakjeléül, hogy tanítás következik. Peti és a többidiák bevonultak órára. Petinek biológia, míg Katinaktörténelemórája következett...Hogy a következő nap, Peti tudtára adta-eKatinak az érzelmeit, nem tudni... ám elég, ha eztcsak ők tudják...Kovács Noémi, 7. osztályPetőfi Sándor iskola, ÓbecseCirkuszban voltamHatéves voltam, amikor városunkba látogatotta Medrano nevű cirkusz. A vásártéren állították felhatalmas nagy kerek sátrukat. Körülötte sorakoztaka lakókocsik és a ketrecek, amelyekkel a cirkuszosokés az állataik érkeztek.A szüleimmel én is ellátogattam ebbe a cirkuszba.Izgatottan vártam a műsor kezdetét. Egyszercsak felcsendült a zene, és egy csillogó-villogó ruhábaöltözött bácsi köszöntött bennünket, majd megnyitottaa műsort. Sorban jöttek a zsonglőrök, levegőakrobaták,kötéltáncosok, bűvészek, bohócok, skülönféle állatok idomítójukkal. Nekem legjobban akutyák tetszettek, mert fel voltak öltöztetve. Táncoltak,két lábon álltak, labdáztak egymással. A bohócokis jól megnevettették a közönséget bolondságaikkal.A szenzáció egy kislány volt, aki egy nagykígyóval a nyakában táncolt. A műsor szünetébenmég fényképezkedni is lehetett egy kisoroszlánnal.Sok-sok élménnyel tértünk haza. Azóta már voltamcirkuszban, de annak nem volt ilyen gazdag aműsora.Tomik Nikola, 4. osztályNikola Tesla iskola, TopolyaA beszélő virágokHol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elvarázsoltkert. Ebben a kertben minden virág beszélnitudott.Ez a kert egy lusta királyé volt. A királyt Tudornakhívták. Tudor király nem szeretett dolgozni, csakaludni. Egyszer valami hang ütötte meg a fülét.– Mi lehet ez? – kérdezte. – Á, biztos az egyikkertész az – gondolta, és tovább aludt.Megint rákezdett egy hang. A király nem nyugodott,és azt mondta:– Ennek most már utánanézek!Látja a kertészt. Azt kérdi tőle:– Te kiabáltál az előbb?– Nem gazdám – felelte az egyik kertész.– Akkor ki volt?– Biztos az egyik virág, felség.– Á, az lehet! No, akkor derítsük ki!Ment tovább az élet a királyi kertben, hanemegyszer megint megszólalt egy hang.– Hát ez tényleg egy virág, igazad volt kertész!– Uram, ez a virág az. Amikor öntöztem, elkezdettkiabálni!A király megszólította a virágot, az csak hallgatott.De addig piszkálta, míg meg nem szólalt.– Hogy hívnak? – kérdezte Tudor.– Én Tulipán Tünde vagyok. Ő pedig MargarétaMargit.– Énekeltek nekem, ha már felkeltettetek?– Bocsáss meg nekünk, nem volt szándékos, deazért énekelünk neked egy dalt:Alszik már a király,Repül még a sirály,Nem repül a sirály,Elaludt a király.Ha a király el nem aludt volna, az én mesém istovább tartott volna.Csernicsek Ervin, 6. osztályPetőfi Sándor iskola, DoroszlóVarga Róbert szabadkai tanuló rajzaEmber a MarsonPénteken nagyon beteg voltam. Tea, méz, zsebkendők,orvosságok és gyümölcsök társaságábanpihentem az ágyon. Már majdnem elaludtam,amikor az ajtó zörejére kaptam fel a fejem. Nem istudtam, ki lehet az. Hosszú, szőke haja volt, a válláigért, szeme kék volt, mint a tenger. Mosolyogva lépettbe a szobába, s hangosan rám köszönt, minthamár régóta ismerne. Nem tudtam, ki az, de az arcavalahonnan nagyon ismerős volt.Azt ajánlotta, hogy menjünk el valahova. Nemtudtam erre mit mondani, mivel, ha valaki beteg, nemnagyon utazik. Kis gondolkozás után azt feleltem, sajnosmost nem lehet, mert beteg vagyok. Szeretnékminél előbb meggyógyulni. Furcsa módon azt felelte,hogy most semmi sem jelenthet akadályt, minélelőbb indulunk, annál élvezetesebb lesz az egész.Láttam rajta, hogy nagyon izgatott, és hogy nemlegesválaszt semmi pénzért se fogad el. Tehát felkeltemés felöltözködtem, felkészültem lelkiekben is azutazásra. Az úti célról és a járművel való közlekedésrőlnem szólt semmit, csak arra kért, hogy kövessem.A szekrényem felé vette az irányt. Elővett egykicsi, fából készült, vékony, faragott botot. A szekrényemüres volt és sötét. A bottal kétszer a levegőbesuhintott, majd halkan, valami érthetetlen szövegetmormolt. Nem értettem mire jó ez, hiszen így nemutazhat senki sem, kivéve a mesebeli lények.Egy csettintésre elhallgatott, megfogta a kezem,és behúzott a szekrénybe, másik kezével pedig aszekrény ajtaja után kapott. Becsuktam a szemem,hisz annyira féltem. Olyan volt, mintha leestem volnaegy magas épületről.Mire kinyitottam a szemem, már egy pirosbolygón találtam magam. Itt minden piros volt,különböző árnyalatokban. Ezen a pirosságon kívülminden hasonló volt az otthoni környezethez,emberekhez. Azonban azt vettem észre, hogy márnem vagyok beteg. Ez nagyon tetszett, ezért örültem,hogy eljöttem erre a különös útra. A kísérőmelőttem haladt, én pedig bámészkodtam, néztem atermészetet, az embereket és a házakat.A táj csodaszép volt. Láttam egy erdőt, melybena fáknak rózsaszínű törzsük és lángvörös koronájukvolt. Az jutott eszembe, hogy az emberek a kultúrájukbailleszthetnék ezt a színt, mint az erő és akülönlegesség jelét, más színek kombinációja nélkül.Így az emberek között is megváltozna a viszony,gondolkozási mód, ha eljutnának erre a helyre.A házak csokiból vannak itt, ezért barna színűek.Míg ő nem látta, odamentem az egyikhez és megkóstoltam.Hmm... az íze olyan volt, mint a földi Marsnevezetű csokié. Az első gondolatom az volt, hogy hatehetném, írnék egy levelet az otthoni építészeknek,hogy az épületeket csokiból építsék meg ezentúl. Eznagyon érdekes lenne. Ezekben az épületekben múzeumoklehetnének. Szerintem sokan élveznék.Amíg sétáltunk, azt vettem észre, hogy valakiszólít, s ébredezem. Nem is tudtam, mi lehet ez.Felugrottam. Újra a szobámban találtam magam.Egyedül, pizsamában, ami sütötte a bőröm. Újralázas voltam.Kocsis Réka, 8. osztályPetőfi Sándor iskola, DoroszlóHívogatóMegcsörren a telefon:Gyere haza Gedeon!Ne legyél te csalafinta,itthon vár a palacsinta.Maksó Simon, 5. osztályCseh Károly iskola, Ada