LXVI. évf. 23-24. szám - TippNet

Jó Pajtás, 23–24. szám, 2012. június 14.27Jövőbeli mesterségemA nyolcadik osztály kezdetétől állandóan azon töröm a fejem, hogy milyenszakmát, mesterséget válasszak. Olyan iskolába szeretnék iratkozni,ahol érvényesülni is tudnék.Apámnak van egy kisebb élelmiszerüzlete. Ő azt szeretné, ha befejeznékegy kereskedelmi vagy közgazdasági iskolát, és segítenékneki a munkában. A közgazdasági talán még jobb is volna, mert habefejezném, több esélyem volna arra, hogy munkát kapjak postán,községházán vagy akár könyvelni is tudnék. Volt olyan gondolatom,hogy fodrásznak vagy kozmetikusnak kéne tanulni, de rájöttem, hogyezt az iskolát sokan befejezték már, és nehéz volna munkát kapni. Nemolyan régen volt a tévében egy műsor, melyben azt mutatták be, hogyHollandiában hogyan termesztik a virágokat üvegházakban. Ilyen helyenis nagyon szeretnék dolgozni, vagy talán a csokoládégyárban,ahol gyártják vagy csomagolják a finomabbnál finomabb nyalánkságokat.A héten a nagynénémtől kaptam egy húsvéti üdvözlőlapot, akinagyon szeretné, hogyha kimennék hozzájuk Ausztráliába, ha a szülőkezt megengednék. De ebben az esetben a nyelveket is tudnom kéne,főleg az angol nyelvet.A nagyanyám szerint a közgazdasági iskola befejezése lenne a legjobb.Ha sikerülne a felvételi vizsga, én oda iratkoznék be, s maradnék idehaza,mivel a testvérem Szegeden él.Fejes Rita, 8. osztály, Petőfi Sándor iskola, MagyarcsernyeKamaszkori gondjaimNekünk, tiniknek elég sok problémánk van a szülőkkel és a tanulással is.Ebben az időszakban minden jár az eszünkben, csak a tanulás nem. A kinézet,a baráti kör és a szerelmi ügyek sokkal fontosabbak. Persze, a szülők eztáltalában nem hagyják szó nélkül. Mi meg vagy meghallgatjuk őket, vagynem. Ez nálam sincs különben. Általában így hangzik a beszélgetés:– Rakd el a ruháidat, könyveidet, és csinálj rendet! – parancsol rámanyám.– Jó… – mondom bólogatva.Persze nem csinálom meg, mert vagy elfelejtem, vagy a lustaság veszrajtam erőt.– Még mindig nem kész? – mérgelődik anyám.– Jól van, na, csinálom.Összecsapom, és kész.A végén úgyis azt csináljuk, amit akarunk.A tanulás „nem menő” mostanában, mert sokan ezt nem tartják fontosnak.Inkább „koc kulnak” otthon, ami annyit tesz, hogy egész nap neteznekés komputereznek tanulás helyett. A szerelem is kerülget, de ma már azsem a régi. Ma a lányok bókolnak és teszik az első lépéseket.Összefoglalva: tininek lenni jó, mert jó a „szabadság”, de ha nincs kivelszabadnak lenni, ennek sincs értelme. Igaz, hogy a szülők néha túl sokatvárnak el tőlünk, de túléljük.Berta Karolina, 6. osztály, Gligorije Popov iskola, KisoroszHa a fa mesélni tudnaÖtéves koromban a szüleim egy nyaralót vettek a Tiszán.A ház előtt, a kis udvarban, egy óriási diófa állott. Egyszer, amint játszottam,a diófa megszólalt, és mesélni kezdett az életéről: „Hetven évvel ezelőttegy szőlősben ültettek el engem. Ekkor az emberek még ekével szántottak,szekerekkel jártak. Tíz évvel ezután egy nagy vihar kerekedett. Sokágam letört, de a végén történt a legrosszabb. Egy villám csapott belém.Csodák csodájára csak az egyik felem száradt ki. Ebbe a részbe költöztek bea hangyák. A bal felemet kimélyítették. Egy palotát építettek bennem. Eznekem nagyon fájt. Egy nagy eső után észrevettem, hogy a hangyaboly avízzel együtt elúszott. Nagyon örültem. Húsz év múlva valami zúgó járművettaláltak fel az emberek. A végén kiderült, hogy az a mostani autó. Mégegy tíz év múlva épült fel ez a ház. Az első gazdája nem nagyon járt ki. Ígya járókelők szedegették fel a lehullott terméseimet. Ha te leszel a legjobbgazdám, remélem, rendszeresen gyűjtöd majd a diókat, mert látom, hogynagyon szereted.”Így folyt le a beszélgetés a diófával.Kovács Imre, 5. osztály, Petőfi Sándor iskola, ÚjvidékJó lecke voltSzombaton elmentem a tatámmal a gyümölcsösbe.Nagyon izgatott voltam, mert aznap metszettük a fákat. Amikor odaértünk,rögtön a kedvenc fámhoz szaladtam. Az a fa kiskorom óta hozzámvolt „nőve”. A tatám így szólt:– Ideje munkához látni!– Rendben, kezdjük! – válaszoltam.A tatám fogta a szerszámot. Én türelmesen vártam a soromat, hogy kapjakegy metszőollót, de nem így lett. Titokban elvettem a szerszámot, ésmegmetszettem a kis fámat. Annyira belemerültem a munkába, hogy „sefüle, se farka” nem maradt a facsemetének. Amikor ezt a tatám meglátta,mérges lett, én megijedtem, s futni kezdtem.– Ne fuss, csibész, nem bántalak!A büntetést megkaptam, a fa pedig rendbe jött.Szemő Nikolett, 5. osztály, Samu Mihály iskola, ÓbecseA kabalámÉn nem fordítottam nagy figyelmet az ilyesféle dolgokra, de egyszermég kiskoromban volt egy kabalám.A szerencsehozó tárgy egy elefánt volt, aminek persze az ormánya felfelékunkorodott. Fáninak hívták. Nagyon szerettem, hurcoltam magammalmindenfelé, ahol kellett egy kis szerencse. Így hát a versenyekre is vittem.Kiskoromban jártam táncra, versenyszerűen. Minden versenyen ott voltvelem, és nagyon sokat segített, hisz a legtöbb versenyen elsők, illetvemásodikok lettünk. Anyukám nem hitte, hogy egy ilyen kis tárgy ekkoraerővel bír, de én folyton bizonygattam. Egymás után nyertük a sporteseményeket,és én egyre jobban hittem, hogy mindez csak Fáninak köszönhető(legalábbis nagy részben). Nemcsak nekem volt kabalám, hanem az akkoritáncospáromnak, Heninek is, ezért azt gondoltam, mivel nekünk két kabalánkvan, csak jó eredményeket érhetünk el, és mert hittem ebben, ez beis következett. Idővel az a dolog elveszett bennem, és már nem hittem aszerencsehozó tárgyakban. Azóta sincs kabalám.Szeretnék még egyszer egy olyan tárgyhoz kötődni, ami kedves nekem,mert ha hiszek benne, meg tudom tölteni olyan erővel, amire szükség van,hogy valóra váljanak a céljaim.László Roland, 7. osztály, Október 10. iskola, SzabadkaAz én világom(Fantáziatörténet)Reggel vakító napsütésre ébredtem. Kinéztem az ablakon, és egy csodálatosvilág tárult a szemem elé. Azt gondoltam, hogy ilyen lesz az én világom.Itt minden más volt, mint amit megszoktunk. A fák az égig értek, a hegyekcukormázból voltak, a házak pedig csokiból. Tetszett, amit láttam. Ráadásulminden körülöttem lévő dolog ehető volt. Felfedező útra indultam.Egy erdőben kötöttem ki. Nagyon éhes voltam. Megláttam egy bokrot,amiről habcsókok lógtak. Befaltam párat. Közben hangokat hallottam, decsak állatokat láttam. Hirtelen valami megszólított. Nagyon megijedtem.Azt mondta, hogy Mesefalván nem szoktak ilyen furcsa figurák járni. Hiszenén csak sétálgatok, mondtam. Volt ott egy kutyafejű ló és egy piros nyúl is.Érdekesnek tűntek, nekem azonban a puffancsfa jobban vonzotta a tekintetemet.Arra ez volt írva: „Ne egyél belőle!” Mivel én rossz kislány vagyok,mért ne ettem volna. Úgy megnőttem tőle, hogy belegabalyodtam egyfelhőbe. Megijedtem, és sírni kezdtem. Úgy potyogtak a könnyeim, hogyelárasztották az erdőt. Bánatomban megettem még egy pár puffancsot.Közben pedig felkapott egy méhecske, és elrepített egy helyre, ahol háromajtó állt egymás mellett. Egy nagy, egy közepes nagyságú és egy kicsi.Először a nagyon próbálkoztam, de a tenger mélyén találtam magam. Visszaúsztamaz ajtókhoz, és benyitottam a közepesbe. Ez a levegőbe repített.Gondoltam, nem itt van az én helyem. Visszatértem ismét az ajtókhoz. Azutolsó választásom az volt, hogy bemegyek a legkisebb ajtón. Otthon, aházunk előtt termettem. Kimondhatatlanul boldog voltam.Elmeséltem anyukámnak, hogy milyen jól éreztem magam Mesefalván,mégis vágytam a meghitt családi otthon melegére.Kovács Hargita, 5. osztály, Móra Károly iskola, Szaján