LXVI. évf. 23-24. szám - TippNet

Kirándulás a nagyapámmalHerceg János Viharban című kötetébőlFelbukik az arca előttem egy-egy pillanatra,mint a fuldoklóé, aztán újraelmerül, alámerül a régi emlékek tarkaságában.Kövér, erős, piros arcú öregember volt,vastag kajla bajusszal s majdnem olyanmagas volt, mint én most. Nem hiányzik.Megfakult emlékeim között ő is csak úgy él,mint kedves kis báránykám, akiért nagyonsírtam, amikor leölték és gőzölgő piros vérevégigcsurgott a sárga téglákon. Ha nemhallanék beszélni róla néha-néha, biztosanelfelejtettem volna már.Még kisfiú voltam, amikor élt. Homályosanmég a lovaira is emlékszem. A két csontosgebére s a hosszú rozoga kocsira, aminthajnalban félálmomban megütötte fülemetlármás zötyögése és este a hazatéréskornagyapám durva, rekedt hangja:– Hó-háá! Mi az, mér nem nyitjátok kimár ezt a rohadt kaput, tán én szálljak le akocsiról? Egyszer még összetöröm!A szemei dühösen villogtak ilyenkor,amint nyílegyenesen állt a bakon és átnézetta deszkakerítésen. Összerázkódtam, vajonmi is lenne, ha egyszer tényleg nekihajtanaa kapunak, és összezúzná darabokra.Fuvaros volt a nagyapám és rettentő erejűember. Úgy mondják, hogy fiatalkorában,amikor reggeltől estig a másfél méteres zsákokathordta a hajófenékre, este még táncolniment a nagykocsmába. Fáradhatatlanvolt még akkor is, amikor én ismertem, pedigmár jóval túl volt a hatvanon.Nem mondott nekem soha becéző szavakat,nem ültetett a térdére mesélni, általábankeveset beszélt velem. Olyan volt,mint egy kőszikla, szilárd és rendíthetetlen.Azért én tudom, hogy szeretett, csak nemismerte a gyengédséget. Amikor az apámelment a háborúba, ő kézen fogott és adottegy hatost. Azontúl többször jártam hozzá.Ha éppen evett, amikor jöttem, odaszólt anagyanyámnak:– Aggyá’ a gyereknek is egy tányért.Nem kérdezte, éhes vagyok-e, s én hamár ettem is nem mertem szólni, úgy éreztem,így kell lennie: ő eszik, hát nekem ismuszáj. Rendesen krumplilevest ettünkvagy szalonnát, de olykor aludttejet is.Nagyapám, mielőtt leültünk az asztalhoz,keresztet vetett s azután kezdett csak enni.Pedig nem volt vallásos ember. Nagyonszerettem nézni, amikor evett. Vastag vörösbajusza szabályosan csúszkált le-fel ésHerceg János Viharban című novelláskötete1933-ban jelent meg Szenteleky Kornél előszavával.Az író születésének 100-ik évfordulója alkalmából,2009-ben, az Életjel Kiadó jelentette meg ismét.súrolta kétoldalt az arcát. Széles, bütyköskeze, amikor szalonnát evett, egészen bezsírozódottés csillogott, mint valami nehézérett gyümölcs. Mégis, ha emlékszem is valamelyest,úgy tűnik, mintha sose élt volna,úgy tűnik, mintha álmomban láttam volnavagy valami őszinte mesében. Nagy csillagosbicskája még ma is megvan. De nagyonmegtompította élét az idő. Cipőpucolásnálhasználjuk.Sokszor törtem a fejem, hogy merre járhatmindennap a kocsijával és sárga szőrűgebéivel. Az Engel boltosnak szállítja az árutfalura, meg búzát a kanálisra a hajóra ésBaranyából bort, néha öthektós hordókbanis. Mégis szerettem volna többet tudni róla.Roppant érdekelt a mestersége. Hajh, reggeltőlestig kocsin ülni szemre húzott kalappal,néha a lovak közé suhintani, ördögiencsábító dolog. Egyszer azután megkértem,vinne el magával. Mérgesen rámkiáltott:– Eredj innen, mert oldalba váglak. Kiráznáa lelkedet a kocsi.Sokáig nem is szóltam neki, de egyszerújra, amikor hallottam, hogy Baranyábamegy, nem bírtam ki, hogy el ne kéredzkedjekvele. Csak ennyit szólt:– Hajnalba, mire befogtam, készen legyé’.És másnap csakugyan elvitt magával.Kendermagos kakasunk hosszúakat kukorékolta tejfehér égre. Kissé dideregtem,amíg nagyapám befogott és megitta kétdeci pálinkáját. Aztán felültünk a bakra.Nagynéném is kint volt az udvaron. Őt nemszerettem. Nagyon sokszor megvert akármiértis. Utánunk szólt kemény kötekedőhangon:– Aztán vigyázzon a pénzre, nehogy elzabáljamegint, mint ahogy szokta. Gondoljonmiránk is, ne csak a saját hasára.Megremegtem, hogy valami baj lesz ebbőla vakmerő figyelmeztetésből, de nagyapám,mintha észre se vette volna, nemszólt vissza semmit. A lovak közé csapottés kifordultunk a kapun. Kissé trágyaszagúvolt a ruhája a finom reggeli levegőben, leheletébenégett a pálinka, de nekem ez istetszett akkor.Még nem jött el a nap az égre, amikormár felraktunk a boltosnál két óriási hordóta kocsira, és kint zörögtünk a határbanvastag feketegyümölcsű eperfák alatt.Nagyapám nem beszélt hozzám egész útonsemmit. Hallgattunk, ő is, én is. Néha csúnyanagy legyek röpültek a lovakra, meg mérgesdarazsak, és nagyapám nagyokat suhintottfeléjük az ostorral. A hordók kísértetiesenkongottak a hátunk mögött, és ebben a pillanatbanboldogabb voltam mindenkinél.Gyermekszívem úgy örült, mint a nap azégen.Kis idő múlva már az erdőben voltunk. Azaranyszínű levelek elfogták előlünk a hőséget,s a hatalmas csöndben, a vén tölgyfáksejtelmes susogása alatt látni véltem a karcsúőzeket, izmos szarvasokat és az ágakondaloló csodálatos színű madarakat.Sokszor jártam arra azóta, amióta ő nemél, de sohase láttam oly szépnek az erdőt,mint akkor gyermekkoromban. Ma is olyanzöld az erdő s az eperfák is élnek húsos gyümölcseikkel,csak ő nincs többé.Nagyapám megtömte nagy büdös cseréppipáját,és széles fellegeket engedett azorrom alá. Mire a Dunához értünk, alaposanéreztem a kemény deszkaülést. A túlsópartra kompon kellett átmenni. Télen csakúgy jártak át a Duna jegén. Egyszer – úgymondják – márciusi nap volt, s kocsi ilyenkormár nemigen mer rámenni a jégre, denagyapám mégis nekihajtott. Az emberekkíváncsian csődültek a partra, biztosra vették,hogy beszakad a lovakkal együtt. Hiábaigyekeztek lebeszélni, nem hallgatottsenkire. A jég jajgatott, recsegett, ropogotta kerekek alatt, mint a mennydörgés, s akét gebe megvadulva vágtatott a túlsópart felé. Nagyapám kiegyenesedve állt akocsiban és báránybőr süvegét levitte fejérőla szél.Hamarosan átértünk a túlsó partra. Reggelkilenc óra lehetett. Meredek úton mentünkfelfelé. A kocsiból ki kellett szállni ésnagyapám tolta a kocsit. A nap majd ránkszakadt, olyan melegen tűzött. Nagyapámizzadt, csurgott róla a verejték, és néha csú-Jó Pajtás, 23–24. szám, 2012. június 14.44