Jó Pajtás, <strong>23</strong>–<strong>24.</strong> szám, 2012. június 14.33jellemzően beszéltek azokról a különfélemódozatokról, amelyekkel gazdáik elviselnipróbálják az életüket. Lassan lelkiismertfurdalástkezdtem érezni dologtalan mivoltommiatt. Feladatom csupán várakozásvolt (könnyűnek tűnő, de roppant kényesfeladat). S valóban, egy idő után már nemis őt vártam, hanem csak azt, hogy végelegyen a várakozásomnak. Végre megjött.De ahogy leült mellém, éreztem, hogy mintvalami viselt ruhát, magával hozta a szomorúságátis. Toldozott-foldozott volt ez, az őaurája. És furcsmód, ahogy közelebb került,érezni véltem az előforduló időben azt, amiott hullámzott körülötte: feltörő rosszkedveszagát. Nem volt ez játék, komédia, a legkevésbésem. Abban az időben már jócskánmegvesztegettek bennünket egymás szavai,és úgymond, csak a mozdulatok nyelvéntársalogtunk, s a legnehezebb és egybena legnemesebb nyelven, amelyet valaha ismegtanulni próbáltam. Súlya volt még egygyanútlan pillantásnak is.Így hát, ahogyan ott ültünk, és érkeztek hozzámtestének hullámai, egyszer csak önkéntelenül,felrúgva hallgatólagos megállapodásunkat,hirtelen a vállára hajtottam a fejem, ésa fülébe súgtam Kosztolányi egy mondatát.Amikor felemeltem a fejem, arcul ütött amosolya.Esti Kornél hazatérKosztolányi DezsőApámmal utazunk a vonatonApámmal utazunk a vonaton.Hideg, sugáros, éji nyugalom.A szunnyadó csöndesség lomha, mély,de ébredez, hallucinál az éj.Fázik az erdő, csontkemény a föld,a dermedő ég alja sárgazöld.Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk,benn a kunyhókba késő lámpaláng.Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér.Egy ember. Egy hóban rekedt szekér.Valami zaj, valami halk sirás.Egy csillag árnya? Vagy valami más?Fekete, nagy ijesztő szélmalom.Kék hold cikázik a fehér tavon.Egy szeles, novemberi éjjelen érkezetthaza, abba a poros, bácskai városba, amelybenmár életükben is többször meghalnakaz emberek. Amint megpillantotta a kopottvasúti pályaudvart, elfogta a melankólia. Az állomásmár kihalt folyosóján megállt egy pillanatra;szórakozottan böngészte a szakadozottmenetrendet, mintha máris indulna tovább. Alámpák sárga fényében viharvert bőröndjével,hosszú ballonjával s hanyagul fejébe nyomottkalapjával valószínűtlenül hatott.Néhány órája, miközben a vonatfülkébőla távoli fényeket fürkészte, fülében még atenger morajával, cipőjén a föveny homokjával,arra gondolt, végre a hosszú bolyongásokután talán most sikerül megtalálnia anyugalmat, amelyre oly régóta vágyott. Ámhasztalan igyekezett felidézni a múlt homályábólolyan emlékképeket, melyek a nehézórákban sokszor erőt öntöttek belé. A gazdagnakhitt múlt tárháza most üresen kongott.A nyugalom eddig mindig az unalmatjelentette számára, amit a halál rokonánaktartott. Cigarettára gyújtott, s merőn bámultaa kékes füstön át útitársa, egy idősödő férfimásnapi újságot tartó szőrös ujjait.Amikor kilépett az állomás épületéből, smegpillantotta a régi utcasort, elfogta a rémület,hogy hátralévő napjait itt kell majdleélnie. Egy ideig céltalanul bolyongott azismerősnek hitt üres utcákon, amelyekenmost idegenül visszhangzottak léptei. Aközeli park felé vette útját, amikor valahonnan,egészen közelről s egészen halkanvalaki a nevén szólította: Kornél! Kornél!Gyorsan hátrafordult, de csak a rosszul kivilágított,kihalt utca meredt rá. A sarkon túlegy macska szaladt át az úttesten. A szélújra erőre kapott. Épp egy kandeláber alattállt. Hosszú ballonkabátja lobbant, mint egysúlyos palást. Nekidőlt a lámpaoszlopnak,arcát a hideg vasnak szorította. Szaggatottanlélegzett, s közben elviselhetetlenfáradtnak érezte magát. Leült a bőröndjére,de aztán gyorsan felállt, s továbbindulta város egyetlen szállodája felé, amelybengyakran megszállt, mikor bolyongásaibólhazatért megpihenni.Épp a szálló elé ért, amikor halkan újraa nevét hallotta: Kornél! Kornél! Gyorsanlenyomta a kilincset; az ajtó tompán csapódottmögötte. Hunyorogva nézett körülaz erős fényben. Semmi sem változott: akék bársonyfotel, a málló, ízléstelenül tarkatapéta, a hatalmas, Buddhát ábrázoló elefántcsontszobor a műpálmafa alatt, a jeleneta maga hamis időtlenségében azonnalkijózanította.A szállodakönyv fölé hajolt, hogy beírjanevét ugyanazokkal a szépen vezetett, kisséfekvő betűkkel, amelyekkel a világ különbözőszállodáiban is beírta: Esti Kornél. A kövértulajdonosnő most is végigmérte, mint mindig;aranykeretes szemüvege csillant, amintlehajolt, hogy előkeresse a szobakulcsot.Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, megálltegy pillanatra, s visszanézett. A falon lógó,rosszul felfüggesztett, aranykeretes tükörbenlátta, amint két borostás, csapzott férfia biliárdasztal fölé hajol. A golyók halkanegymásnak ütődtek.A folyosó furcsa zegzugaiban végremegtalálta a szobaajtót. Épp a zárba akartailleszteni a kulcsot, amikor az résnyire kinyílt,mintha hívogatná. Belépett, majd a villanykapcsolóután nyúlt. Ledobta a bőröndjét, saz ablakhoz lépve elhúzta a függönyt. Lenn,egy ívlámpa pislákoló fényében, leveleketsodort a szél. Homlokát nekitámasztotta ajólesően hideg ablaküvegnek, s egy darabigfigyelte a levelek játékát. Mosolygott, de valójábantele volt keserűséggel. Csakhamareloltotta a lámpát, és az ágyra vetette magát.A ráboruló sötétségben eszébe jutott a naposszombat délután, amikor még gyerekként,váratlanul meglátogatta az öregapját.Az öreg ott ült mozdulatlanul, maga elé meredvea zöldre festett, fonott karosszékbena hatalmas diófa alatt. Alsónadrágban ésflanellingben volt, s a levelekről csendbenhullottak rá a hernyók. Egy hete volt, hogymeghalt a nagyanyja, s most alig ismerte felöregapját. Ekkor döbbent rá először, hogy ahalál nem egy pillanat műve, s néha nemcsakazt öli meg, akit eltemetnek.Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Aszomszéd szobából gramofon hangja hallatszott.A kintről beszűrődő, s a plafononátvonuló fénycsíkokat figyelve, a pihenéskábulatában önmagát látta, amint ottfekszik a cigarettával lyuggatott szállodaikanapén, jobb karja lelóg, ujjai a parkettabordázatát érintik. Lassan körbefordult velea szoba. Úgy tűnt, mintha sohasem élt volna.Egészen közelről, halkan, ismét a nevéthallotta.
Jász DezsőHasznok és keserűségekEgy szabadkai gimnazista század eleji naplója(1908–1910) (Részlet)1908. május 17., vasárnapAzt álmodtam, hogy egy reggel Leát kísértemhaza az iskolából. Elválás. Egy másik kép:Mandi és Gézi. A fiú meg akarja csókolni Mandit,ő szabadkozik, s undorodik, hangoztatva,hogy férfi. Aztán Heddával jelenek meg földrajzikörnyezet nélkül. Csókok és ölelések.Kelés 8-kor. 9-kor a kisparkban Lea és Hedda.Egy jó óráig elmegy a kislány, s Leával unjukegymást. 10 felé H[edda] jön Bandival. Smost egy érdekes jelenet folyik le. A fiú adja azúriembert s a megsértettet, nem beszél hozzám.Belemegy, hogy a haragot fölfüggeszti,s míg az ügyet nem tisztázzuk, beszél velem.Rágalmazásnak minősíti azokat, amiket Heddánakróla mondtam, s ezt – mert csorba esetta becsületén – úgy véli, csak párbajjal lehetJász Dezső naplójaDiákélet, barátság, szerelem és féltékenység.Örömök és félelmek. Ezek atartalmak töltik ki egy század eleji szabadkaigimnazista, Jász Dezső [BrennerDezső] (1890–1967) naplóját. Jász DezsőCsáth Géza [Brenner József] (1887–1919),a tragikus sorsú szabadkai író édestestvérevolt, egyúttal Kosztolányi Dezső(1885–1836), a másik nagy szabadkaiszellemi teremtő unokafivére. Titkos (maiszempontból gyerekesnek ható) szerelemfűzte Lányi Hedda [Hedvig], Lányi Ernő (aszabadkai zeneiskola igzagatója) legfiatalabblányához, aki Kosztolányi Dezsőifjúkori szerelme volt. Jász Dezsőről írta– állítólag – Kosztolányi A patika üvegajtajábancímű versét.Jász Dezső naplója az Életjel Könyveksorozatában látott napvilágot 2001-ben.Csáth Géza, Kosztolányi Dezsőés Jász Dezsőelintézni. Érettségi után kihív, s ha úriembervagyok, kimegyek.A dolog nevetséges részét, az ő komolykodásátmég komikusabbá tettem. A lányokhol nevettek, hol keseregtek. Lea féltett engem,Hedda úgy tett, mintha mindkettőnketféltene, s kicsit megijedt, hogy az ő alakjateszi mindezt. Könnyes szemmel kicsit hisztériásantoporzékolt, hogy a párbaj nem lehetmeg semmi szín alatt. Legrosszabb esetbenmegmondják az öregeknek, s azok megakadályozzák,vagy ő maga nem engedi. Bandimindvégig pózoló komolysággal beszélt izgatottan.Én nyugodtan élcelődtem, s a két lányjó közönség volt.A jelenet maga pompás színpadi kép lettvolna már a tárgy és Bandi komikus alakja miattis. Délben, 12-kor mentünk mind a négyenhaza.Mindamellett délután 2-kor már kinn voltamvele a parkunkban. Rövid idő múlva Leais, Bandi is megjelentek, Lábas Juci.3-ig tartott a séta, azután program szerint litániáramentek a lányok. Azonban Juci találkozotta szeretőjével, s így egyelőre megálltunk.Később lassú továbbindulást vezényeltünk.Egyszer csak a két zárdafőnöknő fehérlenilátszott messziről. A lányok a mellékutcákbaszétugrottak. Rövid idő múlva azonban együttvoltunk megint s nagyokat nevettünk az eseten.Alig történik ez, Erzsi mama napernyős,zöld ruhájában megjelenik az [utca] felső felén.Hedda és Juci úgy beugrottak egy házsarokmögé, hogy nem lehetett őket észrevenni,engem és Leát azonban nagyon is. Mikor elvonult,akkor lett csak nagy nevetés félelemmelegyütt. A mama ugyanis a zárdába ment Heddáért,s most nem találja őt ott. Félt mindenkia legkomolyabban.Jót remélni azonban semmi szín alatt semlehetett. Elkészültünk, hogy a mama nem fogjaa kislányt a zárdában találni, s nagy bajoklesznek. Gondolkodás nélkül berohanást tanácsoltamnekik. Mindjárt mentek is.A fiúkkal addig a dolog rémes részeit fontolgattuk,míg kifújtuk magunkat az izgalomból.Lea azonban ismét egy mellékutcábólszédelgett ki, tehát nem ment a zárdába. Desokalltam már őt, s el is búcsúztam, hogy kimenjekJenő bácsihoz, ahova már az ígéretszerint hazulról 2-kor elindultam. Kicsit magamis drukkoltam az ügy miatt, s egészenkedvetlenül értem Jenő bácsinak a most [az]egyszer barátságtalan szobáiba (az embernek,ha kedvetlen, legtöbbször barátságtalan minden).Igazán nem érdekelt semmi, de egy ember:őrülten. A többi dolog csak bosszantott.5-kor már útban voltam hazafelé, keveset aholnapi számtani írásbelire gondoltam.De sokkal szebb lett a nap, mint gondoltam.Persze az utcán piros szalagos kalapot,fekete hajat és csillogó szemeket kerestem. Stelepátia mégiscsak van, mint már többszörrajtam beigazolódott: Erzsi mama föltűnt Heddával.Észrevett a kislány, s a kérdező tekintetemre,hogy oda mehetek-e (ti. hogy nincs-ebaj), igent intett. S ahogy velök mentem, rövidesenmegtudtam, hogy a mama semmit semtud. Ezt megértette velem a szemével, anélkül,hogy mondott is volna valamit.Fél óra múlva Lányiéknál zongoráztuk HeddávalMozart Rekviemjét. (Szóval a pénteki kívánságommegtörtént.) A produktum perszeértéktelen volt, csak a könnyű részek szóltak,de úgysem ez tetszett most nekünk. A kézkeresztezésekjobban érdekeltek bennünket,s annál inkább az, ha a szoba mama nélkülmaradt.Uzsonna után fél hét lehetett, mikor – különösmegálmodása a dolgoknak – az álmommegtörtént. A mama a kapu felé ment valakielé. Erősen megcsókoltam a kislányt. A többitmeg csúnya leírni.Csak a délután volt szép. S mintha ezutánfigyelmeztetés jött volna Didétől, megjelentekKosztolányiék. (A dolgok mégis furcsán ésreálisan, amellett logika szerint szövődnek.)Árpád bácsi részeges komolyságával és hivatalosságávalelrontott mindent.Szebb volt nélkülük minden.8-kor hazamentem. Apáék már vacsoránálültek.9-kor már sétálni kellett menni. Persze apaok nélkül ki nem engedett volna. Mit csináljak,hazudnom kellett: Sztrokayval elintézzük aholnapi puskaügyeket. Eszemben sem volt.Lányiék hamarosan jöttek. A séta után hazakísértemőket, s fél tizenegykor egy kevésboldogsággal már aludtam a jó nap után.* * *Jó Pajtás, <strong>23</strong>–<strong>24.</strong> szám, 2012. június 14.34