LXVI. évf. 23-24. szám - TippNet

Tízéves lehettem tán, amikor nyáronnéhány napot öregapámmal töltöttema Körösztös mögött elterülőszőlőskertben. Jó volt ott, esténként tüzetgyújtottunk a kunyhó előtt, s elődömgyerekkoráról mesélt, hogyan is telteknapjai a Csész-tó partján elterülő szárnyékon.Kisbojtár volt az öregapja mellett,tanulta a generációról generációra szállómesterséget, mert őseink juhászok voltak,mondogatta, a Baloghoké is meg a hozzánkbeházasodott asszonyoké is. Mert arendes juhász juhászlányok között nézettmagának feleséget, hiszen nekik is sajátságosfeladataik voltak, elsősorban rájuktartozott a juhtej földolgozása, a tarhók,túrók és sajtok értékesítése. Ez sem voltám könnyű mesterség.Egy ilyen esti tűznézés alkalmával regéltaz én öregapám valami kincsről, amelyetrégi korok emberei rejtettek el a Csész-tókörnyékén, itt, a közelünkben, a Körösztösmögött.– Annak idején el is indultam kincskeresőbe– révedt a parázsba nagyapa.– Öregapám biztatott, ásót is nyomott akezembe, menj csak, tanuld az ásást, debele ne vessz a rét feneketlen mocsarába!Arra vigyázz, le ne húzzanak magukhoz akincsőrző lidércek, mert azok a világ leggonoszabbteremtményei.Feneketlen mocsár! Kincs! Lidércek!– Mi az a lidérc? – kérdeztem nagyapát.– Leginkább az ördög teremtménye. Sokansokat beszélnek róla, de nem találkoztammég olyan emberrel, aki látott volnaközülük egyet is!– Üköregapánk mégis fölemlegette.– Föl bizony. A mocsár fölött föl-föllobbana kékes lidércfény, ilyet már én isláttam, mert, mint mondják, ezek az ártólények lápokban laknak, s olyan kincsetőriznek, amelyhez vér tapad, vagy olyanemberek szívét szorongatják két marokkal,akik ördöggel cimborálnak.– Ördöggel cimborálnak?– Eladták lelküket a patásnak. Lidércetneveltek.– Lehet nevelni?– Mi sem könnyebb annál! – nézett aszemembe nagyapa. – Egy koromfeketejérce első tojását kell kikölteni az embernekBalogh IstvánKincskeresőka bal hóna alatt, s ha kibújt a csirke a tojásból,ő lesz a lidérc.– No, ez nem nehéz feladat.– Nem-e? – mérgelődött nagyapám.Fölállt a tűz mellől, betért a sötét kunyhóba,sokáig matatott, morgott közben, végrevisszatért hozzám. Egy tyúktojást nyomotta kezembe.– Tedd a hónod alá!Lehúztam magamról az inget, a tojásta hónom alá fogtam, de rám támadtak azátkozott szúnyogok, csapkodni kezdtemmagam körül, s a tojás nyomban földreesett. Nem tört teljesen szét, csak megrepedezett,ezért öregapám fölvette a fűből,visszavitte a kunyhóba.– Egy tányérba tettem, holnap ebédhezelhasználja öreganyád – világosított felnagyapám. – Nem könnyű a lidérc kiköltése,mi?– Hát nem.– De a tartása sem! Merthogy az elsőfalat mindenből a lidércet illeti. Ha agazdája erről megfeledkezne, a rondaférge megfojtja őt. Éjjel meg szép aszszonyképében a gazdája mellé fekszik,incselkedik vele, aztán álmában a melléretelepszik, hogy a gazda alig kap levegőt,fuldokolhat egész éjjel. Reggel fáradtabbanébred, mint amilyen este volt. De azis megeshet, hogy az ördögfajzadék hajnalonkéntszívni kezdi a gazdája vérét,mert az embervért szereti a legjobban, ezaztán betegséget hoz a lidérc tartójára.Mindennap föladatot kell neki adni, mertha elfeledkezne a gazdája erről, halálnakhalálával halna. Ha valaki nem tesz az ördögcsirkekívánságai ellen, akkor az gazdaggáteszi a tartóját.– Nem sokat ér az! Kár lidércet költeni– mondtam.– Rendes ember nem is cselekszik – piszkálta parázs közé nagyapa.– Ha veszélyes a környezetére, miértnem zavarja el a gazdája a háztól?– Hohó! – nevetett nagyapa. – Lidércetelzavarni nem lehet! Megszabadulni is nehéztőle.– De meg lehet tőle szabadulni?– Állítólag voltak olyanok, akiknek sikerülta szabadulás.– Megfojtották a ronda csirkét?– No, megfojtani őkelmét nem lehet,mert erősebb, mint az ember.– Akár földhöz is teremtheti a gazdáját?– Akár azt is.– Hűha!– Azért nem ilyen búbánatos a helyzet– nyugtatott öregapám. – Ha az embernekhelyén van az esze, a lidérc fölé kerekedhet.– Többet ésszel mint erővel?– Meglelted a megoldást! Olyan feladatotkell adni a rusnyájának, amelyet nemtud elvégezni.– De hát a lidérc mindent tud!– Mindent éppen nem. Mondjuk, a kezébeadsz egy kötelet, s azt parancsolod neki,hozzon egy köteg homokot. Vagy hozzonegy rostát tele vízzel.– Hát azt nem lehet, mert kifolyik.– Ezt tapasztalja majd a lidérc is. Miutándolgavégezetlen haza nem mehet, örökreelmarad. Ilyenkor elbújik az ördög birodalmába,a feneketlen mocsárba, és őrzi a gonoszkincsét a világ végezetéig.Tüzünk hamvadni kezdett, eltettük magunkatholnapra.Reggel boldogan meséltem nagyanyánknaka föld alá rejtett kincsekről mega lidércről. Ám beszámolóm közben leszakadtaz ég, öreganyánk dorgálni kezdtepárját:– Ó, te vén tökéletlen! Rondaságokrólbeszél este a gyereknek, hogy megzavarjaaz álmát! Ki hallott még ilyet? Lidércek megelásott kincsek?– Aludt a gyerek, mint a bunda! – vetettevissza a támadást öregapánk.– Aludt, aludt – mérgelődött nagyanyánk.– No, de miket álmodhatott?– Nem is álmodtam semmit! – védtemöregapámat.– Látod? Hallod? Mit prézsmitálsz?Nagyanya morgolódásával, sóhajtozásávalabba is maradt volna a lidérc-téma, demegjelent Píszár Julis néni az unokájával,Pistával, aki valamivel idősebb volt, mintén. Földszomszédok voltunk, 1910-benegyütt telepítettek szőlőt a Píszárok és aBaloghok itt, a Körösztös háta mögött, aCsész-tó közelében, ahol kimérték a kiszárított,a mocsártól elragadott községi földeket,s a parcellákat ötven évre bérbe adták,szőlő alá. Mire én világra jöttem, pompásszőlőskertbe kirándulhattam.Pistával azonnal kincskeresőbe indultunk,nagyapa még az ásót is a kezembenyomta. Elballagtunk a Csész-tóig, amelyrőlúgy tartja a hiedelem, hogy halastó a világkezdete óta, szétnéztünk, és egy halmocs-Jó Pajtás, 23–24. szám, 2012. június 14.10