Családi Kör, 2018. december 13.

oktatás
A védettség magabiztossága
Ha tovább haladunk múlt heti írásunk nyomvonalán, az erőszakos
gyermeki megnyilvánulások újabbnál újabb válfajaival találkozunk.
Köztük nemcsak maga a gyermeki erőszak ténye ejt igazán
gondba, pedig az angyalarcú gyermekekről alkotott idillikus kép
korábban is olykor torzított önmagán, hanem az, hogy mára gátlástalanságban
és fékevesztettségben olykor még a felnőtti képzelőerőt
is próbára teszi.
Tanárok elleni erőszakról időről időre olvasni, hallani a sajtóban.
A kevésbé kirívó esetekbe – úgy tűnik – lassan belefásul a
pedagógustársadalom. Ma már a verbális sértegetések jelentős
részének titokban hullatott könnyek, álmatlanul átvergődött éjszakák
csupán a tanúi. Elszenvedőik kétszeresen átélik a megaláztatást:
amikor eltűrni kényszerülnek és amikor még a legközelebbi
barátaik, hozzátartozóik előtt is titkolni igyekeznek.
Mert önmaguk előtt is szégyellik, nemhogy másokkal megosztanák,
hiszen nincsen bénítóbb érzés a tehetetlenségnél. Annak
is a legsúlyosabbika, amikor az ember képtelen megóvni a saját
méltóságát.
Ez mindenkor nehezen viselhető, vesztes (hadi)állapot, akkor
is, ha politikával feltüzelt erőfölény, fegyver, társadalmi erőszak
áll mögötte (és hány ilyennel szembesültünk mi, szilajan
is folyton eltiport balkáni vesztesek), és esélye nem maradt a
kiszolgáltatottnak.
Akkor meg végképp, ha a törődésünkre bízott, általunk is érzelmi
erővonalakkal óvott gyermekek védettségük magabiztosságával, a
„nekem mindent szabad” tántoríthatatlan bátorságával taposnak
bele a méltóságunkba úgy, hogy közben angyalarcú gyermekségük
álarcát simán a sárba dobják, és kajánul a szemünkbe kacagnak,
mert biztosak benne: nekik bántódásuk semmiképp nem lehet,
védi őket a nemzetközi konvenciók szigora és a jogszabályok
megengedő empátiája.
Látszatjavulás
Írom e sorokat akkor, amikor a kellően be nem avatott közvélemény
azt hiszi, a pedagógusok ellen elkövetett erőszak tekintetében
sokat „javult” a helyzet. Néhány évvel ezelőtt egymást érték a
súlyosabbnál súlyosabb – tettlegességig fajuló – incidensek. Mára
alig hallani hasonlóról a híradásokban.
Igen, mert mára sokat változott a pedagógusok sérelmére történt
„incidensek” megítélésének tűréshatára, olyannyira, hogy ha
súlyos testi sérülésekkel nem jár, már nincs is hírértéke.
Nyilván a sajtó visszafogottsága a kormányzati politika apológiájaként
is felfogható, a 2017. évi törvénymódosításba ugyanis bekerült
egy-két újdonságnak számító rendelkezés, amely – egyebek
mellett – a gyermek erőszakos magatartása esetén is – lehetővé teszi
a szülő felelősségre vonását. Ez a szerény szankciókkal (egy sima
gyorshajtásnál enyhébb büntetési tételekkel) fenyegetett szabálysértés
azonban korántsem akkora visszatartó erő, amennyi tisztázatlan
ellentmondás társul hozzá. Elvileg ugyanis az iskoláknak kell
szabálysértési feljelentés tenniük a szülő ellen, ám általában nem
rendelkeznek a feljelentéshez szükséges összes releváns személyes
adattal. Sőt, nem is áll módjukban megszerezni őket. Legfeljebb a
rendőrségtől kérhetnek hivatalból adatszolgáltatást, amire leginkább
jókora késedelemmel kapnak választ, ami akár a feljelentés
elévülését is okozhatja.
Nem tudni, született-e már jogerősen kirótt szabálysértési ítélet
szülő ellen azért, mert a kiskorú gyermek másokkal (kortársaival,
tanárokkal, más személyekkel) erőszakoskodott.
10 2018. december 13.
Eltolódó tűréshatár
Szembeszegülni vagy beletörődni?
De hogy egy pillanatig se gondoljuk, hogy az utóbbi időben
nem történt pedagógusok elleni atrocitás diákok részéről, álljon itt
egy viszonylag friss, november 18-ai példa.
A Blic hetilap adta hírül, hogy kevevári (Kovin) fiatalok egy csoportja
súlyosan bántalmazta a helyi gimnázium és közgazdasági iskola
(korábbi), egyébként őket magukat is oktató tanárát. A csoportos
ütlegelés, rugdosás következtében bordatörést és súlyos zúzódásokat
szenvedett fiatal pedagógus nyilván felépül a sérülésekből
– nyilatkozta egyik kollégája –, de az eset tartós következményeit – a
megaláztatást, a tehetetlenség érzését – soha nem tudja kitörölni az
NINCSEN BÉNÍTÓBB ÉRZÉS A TEHETETLENSÉGNÉL
emlékeiből, és az átélt szakmai kudarcot sem, amelynek során az általa
is képviselt és hirdetett értékrend, az erkölcsös és tiszteletteljes
magatartás gyógyíthatatlan sebeket kapott. Ezek nyilván kétségessé
teszik, hogy valaha is visszatérjen átmenetileg szünetelő munkájához.
Pedig magas szinten, nagy elhivatottsággal végezte.
Az átélt testi fájdalmak mellett nyilván súlyos nyomokat hagytak
szakmai önérzetében a túlerőben lévő támadók cinikus beszólásai
is: „E, profesore, beži, beži profesore!“ („No, tanár úr, menekülj, menekülj,
tanár úr!”– a szerző megj.).
Az erőszakos incidenst az váltotta ki, hogy a tanár megpróbált
pártjára állni az egyik leánynak, akire az ellene fordulók szintén rátámadták
és súlyosan bántalmazták. Tehát nevelői ráhatással (és
még véletlenül sem erővel) próbálta megfékezni a kortársi erőszak
tipikus esetét. Ez hivatásból eredő kötelessége. Bármilyen meglepő,
az iskolán kívül is.
Nyilván egyszerűbb lett volna, és számára biztonságosabb, ha
simán elfordítja a fejét, és nem vesz tudomást az esetről. De vajon
lehet-e a meghunyászkodás irányadó magatartás, és vajon a
struccpolitika a társadalom jó működését vagy a deviáns magatartás
iránti érdektelenséget mozdítja-e előre?
Netán a közösség jobb közérzete helyett az ököljog és bakancs
nyert végleg polgárjogot magának?
BERETKA Ferenc
Illusztráció