Kabay Jánosról - Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár

Kevés embernek adatik meg, hogy alkotni tudjon, hogy újat teremtsen
és ezzel megkönnyebbítse, és megváltoztassa százak életét maga után.
Kabay János, a fiatal magyar gyógyszerész, a morphineljárás feltalálója
azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik túlélték halálukat. De ezért
magas árat fizetett életében, mint általában mindig, ha valaki újat alkot,
Kortársai (egy nagyon kevés kivételével) segítség helyett gátolták, amíg
csak be nem bizonyította, hogy igaza van.
De távolról sem volt szomorú élete. Szeretet, tudásravágyás és jókedv
áramlott egyéniségéből. Családja és közvetlen munkatársai rajongásig szerették.
L^kes lendülettel vetette bele magát mindenbe, amit csinált. Szép
bariton énekhangjával sokszor betöltötte a kis, gyárral egybeépült lakást.
Felesége, Iluczi önzetlen odaadással állt mellette. Ö maga is vegyész doktor,
megértette János munkáját. Precíz laboratóriumi lejegyzéseivel kísérte
a zseniális ész elgondolásait. Mikor a két fiatal vegyész találkozott a pesti
Gyógynövényintézet kísérleti laboratóriumában, mindkettő a munkának
és tanulmányaiknak élt. Egymásban találtak olyan társat, akit egyik sem
mert azelőtt remélni. Teljessé tették egymás életét. Együtt kezdtek neki
a küzdelmes, de boldog útnak, a morphingyártás megkezdése útjának. Rövid
11 évig éltek együtt, amikor János tragikusan, hirtelen 39 éves korában
meghalt. Egy elfertőzött injekció orbáncot okozott, s 1936-ban még nem voltra
gyógyszer.
Kegyetlenül nehéz volt Iluczinak 3
egyedül maradni és ekkor írta meg
életük és a gyár történetét, hogy gyerekeik, János és Ilona mindig emlékezzenek.
1936. III. 29.
Gyermekeim, édes kis Jánoskám és Icikém!''
Két hónapja, hogy Édesapátok utoljára lehunyta azt a ragyogó lelkes két
szemét és hatórai halálverejtékes, néma küzdelem után jajszó nélkül itt hagyott
bennünket.
Két hónapja járok köztetek, mint élő halott, s édes vigasztaló mosolyotokra
merev géprnosollyal válaszolok. És merev, gépies mozdulatokkal élem
le az egymás után következő napokat, a lelkem messze van, s csak a forró
szánalmam a Tietek. Nincs anyátok kicsinyeim, de Ti még ezt nem tudjátok,
a lelkem meghalt azon a szörnyű éjszakán, azon a rossz kórházi ágyon
Édesapátok mellett.
De azért itt vagyok. A lelkemben az árnyék egyre sötétebb. A Ti kis szívetek
lassan vigasztalódik, s az élet erejével keresitek a gyógyulást. És kell
is, hogy gyógyuljatok és boldogok legyetek, de — és ez nyilait ma belém
éles váddal — sohasem szabad felejtenetek.