Kabay Jánosról - Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár

FAZEKAS ÁRPÁD: 

Kabay Jánosról (1896-1936) 

I. 

Szabolcs vármegye Dadái Alsó Járásának Szent-Mihály nevű községében 

az 1896. évben az utolsó előtti (341. sorszámú) születési bejegyzés az 

anyakönyv 451. oldalán a következő volt: „Kabay János Ferencz róm. kath., 

1896. dec. 27-én a délelőtt 1/2 4 órájában született; apja Kabay József községi 

jegyző Szent Mihály 1096. házszám, 45 éves; anyja Deák Piroska, r. 

kath., háztartás, 35 éves" (a nyíregyházi Megyei Levéltár adatai). Kabay 

Jánosnak öt testvére volt, akik közül Péter ugyancsak gyógyszerész és József 

orvos lett. Kabay keresztapja (egyben anyai ágon nagybátyja is) id. 

Lukács Ferenc gyógyszerész rendkívül nevezetes közéleti embere volt 

Szent-Mihálynak, mert az első gyógyszertárán kívül a posta, az óvoda, a 

takarékpénztár, a műkedvelő színtársulat, az önkéntes tűzoltóegylet mindmind 

az ő alapítása. Sőt, még találmánya is volt: egy rendkívül gazdaságosan 

használható kaptár. 

Szükséges még szólni a genius loci-ról, illetve a szóban forgó Szent-Mihály 

község és a mai Tiszavasvári kapcsolatáról. Szent-Mihály vagy Tisza 

Szent-Mihály községet ecsedi Báthori András koronaőr, Szabolcs és Szatmár 

megyék főispánja alapította 1495-ben, amikor jobbágyait Ecsed várából 

idetelepítette és templomot építtetett Szent Mihály tiszteletére. A szépen 

fejlődő, de néhányszor el is pusztult települést rövid ideig a hajdú városok 

közé sorolták. 1787-től van írásos nyoma Szent-Mihály község kórházának, 

s ugyanekkor 3 szülésznője is volt. Orvostörténeti szempontból 

nagybecsű az 1757. évből származó szent-mihályi bába esküminta, amely 

a református hites bábák elé az egyiptomi „dicséretes" bábák példáját állította 

(Sőrés János Szent-Mihály község története, 1887., Debrecen város 

könyvnyomdája, 117. old.). Viszonylag fejlett egészségügyi ellátással rendelkezett 

a gazdag Szent-Mihály, amely még 1865-ben 7400 lakosával Szabolcs 

vármegye sorrendben második legnagyobb települése volt. A belügyminiszter 

1906-ban adta a községnek a Büdszentmihály elnevezést az 

ország számos Szentmihály helynévétől való könnyebb megkülönböztetés 

végett. A Büdszentmihály melletti és régebbi alapítású Tiszabüd községgel 

1941-ben történt az első egyesítés, ugyancsak Büdszentmihály néven. 

1946-ban különvált a két község, majd az 1950. évi újraegyesítés után újból 

mindkettőt magában foglalta a Büdszentmihály elnevezése, amely helyett

1953 óta Tiszavasvári használatos. Ily módon a mai nagyközség (lélekszáma 

14 000) másik hírességének: Vasvári (Fejér) Pálnak állítottak emléket. 

Kabay János az elemi ismereteket szülőfalujában szerezte. Gimnáziumi 

tanulmányainak állomásai: Nyíregyháza (az Evangélikus Főgimnáziumban 

a II. osztályt végezte az Értesítő most átnézett adatai szerint az 1908/9. 

tanévben), Nagykálló (a gimnáziumtól most beszerzett adatok szerint az 

1909/10. és 1910/11. tanévben a III. és a IV. osztályt járta itt) és Hajdúnánás 

voltak. Az érettségi után átmenetileg a Dessewffy grófok Tiszalök községi 

Hajnalos tanyáján volt mezőgazdasági gyakornok. A máknövény és a 

sírós csecsemőknek itt népies gyógymódként kiterjedten használt mákfőzet 

felkeltette az érdeklődését. 

Vegyészmérnök akart lenni, s ezért a Műegyetem vegyészmérnöki karára 

iratkozott be. Közbejött azonban az I. világháború, Kabay 1915-ben bevonult 

katonának és csak a háború végén szerelt le. Még mindig vonzotta 

a vegyészet, s elvégezte a gyógyszerészeti tanulmányokat a budapesti egyetemen 

(gyógyszerészi eskü: 1923. május 18.). Már eközben és a gyógyszerészi 

diploma megszerzése után is dolgozott Péter nevű bátyjának „Reményhez" 

címzett hajdúnánási patikájában. Segéd volt rövid ideig a híres 

tiszalöki „Szarvas" patikában is. Elsősorban a preparatív kémia érdekelte. 

A máknövény iránti régebbi fokozott figyelme alapján ebben az időszakban 

fogant meg elképzelése, hogy nem lehetne-e morfint a máknövényből közvetlenül, 

vagyis a kábító hatású ópium kiküszöbölése révén előállítani. 

Természetesen mint a legtöbb találmánynak, úgy a Kabay-féle eljárásnak 

is voltak előzményei. Hagyományosan az ópiumot (mákony) az éretlen 

mákfej megkarcolásából nyerték, s a kifolyó tej nedvet ópiumkalácsba 

gyúrták. E módszert világszerte, de főleg Kis-Ázsiában használták. Az 

ópiumból a morfint 1806-ban Sertürner állította elő, s ez volt az első ismert 

alkaloida. Egyebek között Heinrici szabadalmaztatott egy eljárást 

1910-ben a morfin kinyerésére, de 1930-ig Kabay nem tudott ezen eljárás 

gyakorlati megvalósításáról. Hazánkban Deér Endre 1917-ben Aszódon termelt 

16%-os ópiumot. 

A Hajdúnánáson patikai körülmények között elkezdett kísérletek folytatására 

1924 szeptemberében Kabay a budapesti Gyógynövénykísérleti 

Állomásra (1915-ben létesült) ment dolgozni, ahol Augusztin Béla profeszszor 

vezetésével és későbbi felesége Kelp Ilona dr. segítségével kidolgozta 

zöld máknövényből való morfinelőállítás laboratóriumi, majd üzemi módszerét. 

Feleségéről itt külön kell szólni. Ugyanis Kelp Ilona vegyészdoktor nemcsak 

egyetemi társa, majd munkatársa volt Kabaynak, hanem később felesége 

is, aki két gyermekük nevelése és a háztartás mellett még a gyár „szívét", 

a laboratóriumot is irányította. Mind emellett maradt ideje és ereje

férje további inspirálására, munkájának rendszerezésére és — amikor a 

gyenge test elfáradt — férje vigasztalására, lelki bátorítására. Szinte lehetetlen 

is különválasztani kettőjük munkásságát (Kabay Jánösné: A morfinmeghatározás 

mákszalmában Kabay János módszerével. Magyar Gyógyszerésztud. 

Társ. Ért., 1936. 11, 16.) 

Kabay „a morfin magyar módszerű gyártásának" nevezte eljárását, s az 

első szabadalmat 1925-ben kérte. Eleinte nemhogy a lakosság, a laikus közönség, 

de még a szakemberek, szakmai vetélytársak, a külföldi gyógyszergyárak 

és kartellek sem látták át Kabay eljárásának nagy jelentőségét: 

olcsóbban 3—400%-kal több morfint termelt a káros ópium kikerülésével. 

Ezért minden lehetséges módon akadályozták Kabay lépéseit. A szabadalmaztatás 

után azonban a Kabay család és a barátok nagynehezen összeadták 

a szükséges alaptőkét és 1927-ben a Büdszentmihályon létrehozott 

Alkaloida Vegyészeti Gyár Rt. megkezdte a gyártást. Itt említjük meg, 

hogy a mák és a szülőföld iránti vonzalom mindvégig élt Kabayban. Feldolgozáshoz 

a fehér (kumanovi, ún. ópiummák) és a kék (francia) mákot használták, 

de a virágzási időszak meghosszabbítása végett kísérletezett Kabay 

a két fajta keresztezésével létrehozott rózsaszínű mákfajta termesztésével 

is. A mákfej lett a jelképe a mai Alkaloida Vegyészeti Gyár óriásnak is. 

A szülőföld szeretete pedig abban is megmutatkozott, hogy Kabay csakis 

Büdszentmihályon volt hajlandó gyárat létrehozni, nem fogadott el „nagyobb" 

városokra vonatkozó ajánlatokat, mert fejlett szociális érzékével 

szülőfalujának akart egyben jobb munkalehetőséget biztosítani. De ezt szolgálta 

a máktermelés propagálása is. Nemsokára azonban ismét anyagi nehézségeket 

okozott a helybeli uradalom, a képviselő és főleg a külfödi tőke, 

de az államtól kapott jelentős pénzösszeg végülis biztosította a nagyüzemi 

termelés megvalósítását. 

Mégsem pihent meg és elégedetlen volt eredményeivel. Rövidesen még 

gazdaságosabb eljárást sikerült kidolgoznia: áttért 1932-ben a száraz mákszalma, 

majd a még jobb eredményt nyújtó kicsépelt mákgubó alapanyagként 

való használatára. így az elismerés és Kabay hírneve is egyre nőtt. 

Örült, hogy a Gyógyszerésztudományi Társaság 1930. március 14-i tudományos 

ülésén a hazai szakemberek előtt beszámolhatott eddigi kutatásairól. 

De meghívta a Népszövetség Kábítószerellenőrző Bizottsága is 1934ben, 

hogy Genfben ismertesse találmányát. Rövid idő alatt 10 ország is átvette 

szabadalmát, s Lengyelországban 1935-ben már fióküzem is létesült: 

Motor-Alkaloida (Varsó) néven. Éppen ezen üzem meglátogatásakor 

záródott ki lágyéksérve, amelyet Lengyelországban nem operáltak meg 

nyomban, csak visszahelyezték. Kabay ugyanis itthon akarta magát megműtetni. 

A mákszalmából való morfingyártási módszer irányítását ezért a gyár-

an átadta Péter bátyjának, s újból Budapestre ment, hogy egyúttal a 

Gyógynövénykísérleti Állomáson lévő laboratóriumában nyugodtabb körülmények 

között folytathassa a hozam további fokozására irányuló kísérleteit. 

Sajnos, csak pár hétig dolgozhatott, mert halaszthatatlanul sérvműtétnek 

kellett magát alávetnie. A műtét sikreült, de a szövődményként fellépett 

orbánc kapcsán 1936. január 29-én váratlanul meghalt. A zseniális magyar 

gyógyszerkutató életét tehát — paradox módon — kórházi fertőzés 

(iatrogen ártalom) és olyan betegség oltotta ki, amely 40 év távlatában jóformán 

jelentőséggel sem bír. Sajnos azonban, akkor még nem voltak használatban 

a szulfonamidok sem és nem tudták jól gyógyítani az erysipelast. 

Kabay így csupán 40 évig élt, s gyógyszerészként pedig röpke 13 éve adatott 

a munkálkodásra. Mégis „egészen nagyot és maradandót alkotott!" — 

miként halálának 20. évfordulóján Tiszavasváriban mondotta Bognár Rezső 

Kossuth-díjas akadémikus. 

Valóban, Kabay neve egybeforrt találmányával és szülőfalujával, s a Kabay-féle 

eljárás alapján az addig értéktelennek tartott kicsépelt mákszalmából, 

illetve mákgubóból az arannyal egyenértékű gyógyító alkaloidákat 

gyártanak nemcsak Tiszavasváriban, hanem az egész világon. A mákgubóval 

szimbolizált Alkaloida Vegyészeti Gyár egyik rendkívül fontos exportüzemünk, 

ahol ma már nem egyetlen, hanem tizenhat gyógyszerész dolgozik, 

sok egyéb szakemberrel együtt. Még él néhány régi munkatárs, akik 

nagy szeretettel, nosztalgiával emlékeznek Kabayra, a kiváló emberre és főnökre 

is. Ennek is szerepe van abban, hogy a szülőfalu változatlanul nagy 

szeretettel ápolja legnagyobb fia emlékét. Kabay halálának 10 éves évfordulójára 

a szülőházat díszes emléktáblával jelölte meg Büdszentmihály község 

(fecit: Boldogfai Farkas Sándor, 1946). Minden ilyen törekvés egyik lelkes 

támogatója: egykori munkatársa Varga János, aki a gyár első munkásigazgatója 

volt. A közeli Hajdúnánáson 1953. január 28-a óta emléktábla 

utal a volt Kabay Péter-féle, „Reményhez" címzett patika falán Kabay János 

pályakezdésére. Az általános iskolát Tiszavasváriban ma „Kabay János" 

Általános Iskolának hívják, az Alkaloida Gyár udvarán 1956. szeptember 

16-án gyönyörű, egészalakos álló bronzszobrát (készítette: Boldogfai 

Farkas Sándor szobrászművész) avatták fel és sok emléket őriz a gyár 

üzemi múzeuma. Ma a gyár utcájának is Kabay a névadója. Kabay Jánost 

régebben megfestette Boross Géza. De sikerült festményt készített róla a 

szülőfalu egyik tanítója: az amatőr festő, Urbán Béla is. Legújabban pedig 

Gádor Emil készített szép festményt a gyárról (1971). A fiatalon elhunyt 

kiváló gyógyszerészről szép plakettet is készített 1956-ban Boldogfai Farkas 

Sándor. 

Ügy gondolom azonban, hogy Kabay nemcsak világhírű gyógyszerészkutató 

volt, hanem mindenekelőtt a hazai tehetség és akaraterő megtestesí-

tője, aki képes volt nagyot alkotni szülőfalujában, az akkor „istenhátamö 

götti" Büdszentmihályon is. Okkal állíthatjuk példaképül egy ilyen ember 

életét ezért nemcsak az orvos-egészségügyi dolgozók, hanem általában a 

dolgozók és főleg a szocialista ifjúság elé.

A Kabay család 

(A kép alsósor baloldalán a kislány Kabay Ilona)

KABAY JÁNOSNÉ 

NAPLÓJA 

1924—1936 

Összeállította: 

Kabay Ilona 

Közli és jegyzetekkel ellátta: dr. Fazekas Árpád.

Kevés embernek adatik meg, hogy alkotni tudjon, hogy újat teremtsen 

és ezzel megkönnyebbítse, és megváltoztassa százak életét maga után. 

Kabay János, a fiatal magyar gyógyszerész, a morphineljárás feltalálója 

azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik túlélték halálukat. De ezért 

magas árat fizetett életében, mint általában mindig, ha valaki újat alkot, 

Kortársai (egy nagyon kevés kivételével) segítség helyett gátolták, amíg 

csak be nem bizonyította, hogy igaza van. 

De távolról sem volt szomorú élete. Szeretet, tudásravágyás és jókedv 

áramlott egyéniségéből. Családja és közvetlen munkatársai rajongásig szerették. 

L^kes lendülettel vetette bele magát mindenbe, amit csinált. Szép 

bariton énekhangjával sokszor betöltötte a kis, gyárral egybeépült lakást. 

Felesége, Iluczi önzetlen odaadással állt mellette. Ö maga is vegyész doktor, 

megértette János munkáját. Precíz laboratóriumi lejegyzéseivel kísérte 

a zseniális ész elgondolásait. Mikor a két fiatal vegyész találkozott a pesti 

Gyógynövényintézet kísérleti laboratóriumában, mindkettő a munkának 

és tanulmányaiknak élt. Egymásban találtak olyan társat, akit egyik sem 

mert azelőtt remélni. Teljessé tették egymás életét. Együtt kezdtek neki 

a küzdelmes, de boldog útnak, a morphingyártás megkezdése útjának. Rövid 

11 évig éltek együtt, amikor János tragikusan, hirtelen 39 éves korában 

meghalt. Egy elfertőzött injekció orbáncot okozott, s 1936-ban még nem voltra 

gyógyszer. 

Kegyetlenül nehéz volt Iluczinak 3 

egyedül maradni és ekkor írta meg 

életük és a gyár történetét, hogy gyerekeik, János és Ilona mindig emlékezzenek. 

1936. III. 29. 

Gyermekeim, édes kis Jánoskám és Icikém!'' 

Két hónapja, hogy Édesapátok utoljára lehunyta azt a ragyogó lelkes két 

szemét és hatórai halálverejtékes, néma küzdelem után jajszó nélkül itt hagyott 

bennünket. 

Két hónapja járok köztetek, mint élő halott, s édes vigasztaló mosolyotokra 

merev géprnosollyal válaszolok. És merev, gépies mozdulatokkal élem 

le az egymás után következő napokat, a lelkem messze van, s csak a forró 

szánalmam a Tietek. Nincs anyátok kicsinyeim, de Ti még ezt nem tudjátok, 

a lelkem meghalt azon a szörnyű éjszakán, azon a rossz kórházi ágyon 

Édesapátok mellett. 

De azért itt vagyok. A lelkemben az árnyék egyre sötétebb. A Ti kis szívetek 

lassan vigasztalódik, s az élet erejével keresitek a gyógyulást. És kell 

is, hogy gyógyuljatok és boldogok legyetek, de — és ez nyilait ma belém 

éles váddal — sohasem szabad felejtenetek.

Két hónap múlt el és én semmit nem tettem! Áz én lelkem lassan homályosodik, 

a Tiétek — hisz kicsinyek vagytok — megtelik friss élményekkel, 

s az idő múlni jog és nem jogjátok tudni, hogy ki volt az Édesapátok! 

Ó, tudom, hogy mindig élni fog bennetek az Ő napfényes mosolya, az Ö 

jókedvű hangja. Hogy mindig tudni fogjátok, hogy életetek első kis szakában 

milyen gazdagok és boldogok voltatok, mert valaki a tenyerén hordta 

az életeteket és megvédelmezett minden bajtól. A védelmező kar lehanyatlott, 

mielőtt mindent megadhatott volna Nektek, amit akart. Ő nagyon 

sokat akart még Nektek adni, mindent a lábatok elé akart tenni, amiben 

küzdelmes, nélkülözésteljes fiatalsága során neki nem volt része. Rátok 

hagyta küzdelmes munkájának minden gyümölcsét, melyet Ö már nem élvezett. 

De — ha küzdenetek kellene is — az sem baj. Az Ő gyermekei fognak 

tudni küzdeni, s szembe fognak tudni nézni az élet minden nehézségével. 

De mindig tudnotok kell, mindig ereznetek kell — nem szomorú emlékképpen, 

de édes büszkeséggel: én tudom ki volt az Édesapám és méltó akarok 

lenni hozzá. 

Ezt szeretném Nektek leírni: ki volt az Édesapátok. Ragyogó üstükös 

csillag, mely végigjutott a mi életünk jelett, betöltötte lelkünket ragyogásával, 

elkápráztatta a világot, és azután eltűnt az éjszakában. De a mi lelkünkben 

élni fog az Ő fényessége mindig. 

Amit most adni akarok Nektek, az csak Apátok életének — a mi életünknek 

— a vázlata lesz, harcainak puszta felsorolása, emberfeletti küzdelmének 

leírása. Tudom, hogy tollam gyenge arra, amire vállalkozom, de olvassátok 

olyan szeretettel, amilyennel én leírni fogom. 

Régi leveleket olvasok, régi írásokat rendezek, régi fényképeket szorítok 

a szívemhez. A hajnal rámvirrad, mire belekezdek az írásba. 

Elvonul előttem az életed, Jánosom. Kisfiú kortól, amikor a szivárványt 

akartad a réten megtalálni, egészen addig, míg megismertelek. És ezután 

a kettőnk élete eggyéforrva, küzdve és harcolva, sírva és kacagva, hol lenn 

a mélyben, hol fenn a csúcsokon — de mindig lobogó lánggal égve, mindig 

küzdve és mindig együtt! Ó, micsoda élet volt ez, milyen teljessége mindannák, 

amit az élet adhat, milyen egymás minden rezdülésére rezonáló harmónia, 

milyen alkuvás nélkül való hit, milyen határtalan odaadás. 

Mennyi küzdelem, mennyi harc, mennyi megfeszített munka. És mégis, 

soha nincs egy panasz másért: csak el ne kellene válnunk soha. De a munkával 

való utazás, sokszor különválaszt minket, s csak ez az egy fájt és 

csak az kárpótolt mindenért, ha újra együtt lehettünk. 

Együtt lehettünk mind az öten. Mert három gyermekünk volt. Reszkető 

gonddal felnevelt három szép édesgyermekünk. Az üzem! Ö volt a harma-

dik, a iegkisebb, a leggyengébb, a legtöbb bajjal felnevelt. Milyen féltő gond 

árad ki minden sorunkból, amikor egymásnak írunk róla! 

Mikor még kicsi, gyenge, nyomorult, még alig él, s hogy nem tud mindjárt 

repülni, mindenki gúnnyal és megvetéssel fordul el tőle — életképtelen, 

korai torzszülött úgy látszik —, hogy féltjük, hogy óvjuk, hogy virrasztunk 

mellette. Csak mi ketten. Meglátjuk-e felnőni, megerősödni valaha — vagy 

elpusztul-e megvetetten, mielőtt lábra állhatna? Nem tudja senki. Mi sem, 

de mi tudjuk, hogy vele elpusztul a becsületünk, s a becsülettel az életünk. 

Hány éjszaka álltunk a kis fehér gyermekágyaknál, nézve alvó kis angyalarcotokat! 

Ti szépek voltatok, egészségesek, vidámak, s mosolyogva néztétek 

a fejetek felett vonuló viharfelhőket. Hányszor kérdeztük egymást, 

hogy hagyjunk itt Titeket? De kint vajúdott, a halállal viaskodott a nagy 

beteg: a harmadik. Csak mi ketten álltunk a betegágynál. 

1924. szept. 1. Szép verőfényes őszi napon, egyszerre jöttünk a Gyógynövénykísérleti 

Állomásra, két új vegyész. Apátok és én. Szeptember mindig 

kedves időm volt, valami újat, valami szépet, valami kezdést éreztem benne 

mindig. S ezen a szeptemberi napon kezdődött az igazi életünk. 

Különböző hátterekből, különböző tanulmányok után kerültünk össze. 

Különböző céloknak és munkaköröknek néztünk elébe. 

János gyógyszerészdiploma után, azzal a céllal jött fel Pestre, hogy 

gyógyszerész vegyészeti doktorátusi oklevelet szerezzen a Pázmány Péter 

Tudományegyetemen. 

Falusi fiú volt, 28-ik évében karcsú, középmagas, barna hajú, komoly, 

szép vonásai intelligens, meleg, barna szemei lelkes ambíciót árultak el. 

Először gépészmérnök 5 

akart lenni, s érettségi után fél évet töltött a Műszaki 

Egyetemen. De 1915-ben katonai szolgálatra lett behíva, s a háború 

végéig tanulmányai megszakadtak. Apja főjegyző volt egy alföldi nagyközségben 

(Büdszentmihályon, 6 

a mai Tiszavasvári). Második legkisebb volt 

hat gyermek közül. Apját a háború alatt váratlanul nyugdíjazták, ami a 

jegyzői ház, föld stb. elvesztését jelentette. Házat kellett venniök, s így képtelenek 

voltak Jánost újra Pestre küldeni egyetemre. Két bátyja ekkor már 

befejezték tanulmányaikat. Péter gyógyszerész, Jóska doktor volt. Ekkor 

határozta el, hogy gyógyszerész lesz. Akkor még a gyógyszerészi tanulmány 

két gyakornoki év után kezdődött, amit Péter bátyja hajdúnánási patikájában 

tölthetett. Utána 1921-ben jött fel az egyetemre, részben gyűjtött 

pénzből, részben azzal a megegyezéssel, hogy Péter előlegezi költségeit, s 

azt a szünidőben ledolgozza a gyógyszertárban (amit pontos elszámolással 

le is törlesztett). A két év egyetemet sikerrel elvégezte, még egy gyakorlati 

év kellett a mestervizsgáig, amit 1924-ben kitűnő eredménnyel tett le. Ekkor 

már tűzzel-lélekkel vegyész akart lenni, állandóan kísérletezett a kis 

nánási laboratóriumban, ahol az első mákpróbálkozások is kezdődtek.

Dr. Augusztin Béla, 7 

a Gyógynövénykísérleti Állomás vezetője felfigyelt 

rá az egyetemen, s felajánlott helyet az intézetben azzal a csendes megegyezéssel, 

hogy szabad idejében dolgozhat a doktori disszertációján. Beosztása 

kábítószer tartalmú növények analyzise volt. 

Én 27-ik évemben voltam, 10 hónappal kémia—fizika bölcsész doktorátusom 

után, melyet 5 évi kemény küzdelem után, 1923-ban a Pázmány Péter 

Tudományegyetemen summa cum laudeval szereztem meg. 

Már utolsó egyetemi éveimben a Földművelésügyi Minisztérium alá tartozó 

kísérleti állomáson dolgoztam. Előtte mint hivatalnok voltam ugyanott 

alkalmazva, szóval régi „állami" voltam. 

Városi lány voltam, félarva, s 15 éves koromtól kezdve dolgozva tanultam, 

teljesen magam tartva fenn magam. Több lehetőség nyílt meg most 

előttem: a Növénybiológiai Intézet, az Erjedéstani Állomás, a Gyógynövénykísérleti 

Állomás ajánlottak fel helyet. Ez utóbbit választottam. „Állami 

segédvegyész'' volt a címem és az illóolajok kivonása és analyzise volt a 

kijelölt munkáköröm. 

így sodródtunk össze ezen az őszi napon, két magános lélek, a Gondviselés 

akaratából. Első perctől kezdve érdeklődés és szimpátia vonzott egymáshoz. 

Alig 3—4 hét után János súlyos hastífuszt kapott és súlyos betegen vitte 

haza Péter bátyja Szentmihályra. 

Két hónap után decemberben, még mindig gyengén és lefogyva jött viszsza. 

A laboratóriumok átrendezése folyamán együvé kerültünk, egy saroklaboratóriumba. 

Az első szimpátia hamar elmélyült és sok magányos élmény 

került elmondásra. 

1925. január elején János első vizitjén találkozik Mamával és Annus nővéremmel. 

Január közepén megkéri kezemet, 18-án Piroska napon eljegyeztük 

egymást. 

Ekkor már égett a vágytól János, hogy valamit produkáljon, ami létalapot 

biztosít házasságunkhoz. Még Nánáson merült fel az idea, hogy az Alföldön 

jól termő mákból (Papaver somniferum) nem lehetne-e morphint kivonni. 

A morphin csak import útján jöhetett hazánkba, s a háború alatt 

sokszor igen nagy hiány volt benne. 

Az általános felfogás az volt, hogy a morphin nincs meg a máknövényben 

készen, csak az alapkövei vannak jelen a tejnedvekben. Az ópiumgyűjtés 

úgy történt, hogy a mákfejeket megkarcolták, az így keletkező tej nedvek 

oxidálódása folyamán készült a morphin. Ez igen sok napszámos munkát 

igényel és az anyag ellenőrzése nem 100%-os. Rossz kézbe került ópiumalkaloida 

sok életet tett tönkre. János elgondolása, hogy mákból, laboratóriumi 

úton készítsen morphint, sok nehézséget küszöbölt ki a morphin 

előállításából. 

A nánási patika kertjében növő, egy pár kerti mákvirággal kezdte meg

kísérleteit. Kiáztatta a ievágott fejeket, sűrítőberendezés híján lapos tálakban, 

napon sűrítette le a leveket. Ezeket a leveket gondosan palackozva felhozta 

az Intézetbe. Analyzis alá véve az anyagot, sajnos, az eredmény negatív 

volt, még qualitativ reakciót is alig kaptunk. De nem csoda, olyan kevés 

volt a kiinduló alap, s annyi manipuláción ment át. A Gyógynövénykísérleti 

Intézet kertjében több mákot ültetett, kb. fél holdnyi területet adott 

rendelkezésünkre az Intézet. 

Egyéb munkáink lázasan és eredményesen folytak ezalatt; Iris germanica 

analyzise, lavenderolaj kivonása, altheagyökér vizsgálata stb. Jánosnak két 

közleménye jelent meg a Gyógyszerésztudományi Értesítőben. 

De közben elhatároztuk, hogy nem várunk tovább. 1925. május 30-án, 

pünkösd szombatján megesküdtünk a Városmajori templomban. Anyagi 

helyzetünkre jellemző, hogy nem volt pénzünk fényképészre, s nincsen egy 

képünk sem erről a boldog napról. Egy bútorozott szobát vettünk ki a Margit 

körút mellett, konyhahasználattal. „Mézeshetekre" Dögébe mentünk, Piroska 

sógornőmékhez. 8 

Pestre visszajövet, beosztva kis fizetésünket, s összeszedve 

nem létező főzési tudományunkat, elkezdtük a házaséletet. Munka 

után a Széna téri piacon bevásároltunk, s mentünk „haza" kicsi otthonunkba, 

de boldogok is voltunk! Nem sokat bántuk a sikertelen vacsorákat, bár 

lassan kialakult egy-két menü, amit baj nélkül meg tudtam csinálni. 

Július végén szabadságra mentünk apósomokhoz, Szentmihályra. Tele 

volt a kis kétszobás ház. Bár a család először nem fogadott nagy szimpátiával, 

gazdag lányt reméltek János számára, de azért mindenki összegyűlt 

tiszteletünkre. Ott jöttem rá, hogy várandós vagyok. 

Az év többi része csendes laboratóriumi munkában és várakozásban telt 

el. János ekkor már feladta egyetemi és doktorátusi terveit, s az alkaloidairodalom 

tanulmányozásával foglalkozott szabad idejében. 

Decemberben bátyjám, Berci 9 

felesége tüdőgyulladást kapott és Édesanyám 

átment hozzájuk Hajmáskérre. Mi átköltöztünk lakni Mamáékhoz 

erre az időre, ami könnyítést jelentett a lakbérben, de több házimunkát 

este. 

1926. március 16-án született meg első gyermekünk, Jánoska. Volt egy 

édes, szép, egészséges kisfiúnk. Hamarosan hazamentünk és igen-igen boldogok 

voltunk. 

1926 tavaszán már komoly munkához láttunk. Szükség volt egy pár gépre: 

egy kis motor, vágógép, rázógép, nagy térfogatú sűrítő, lombikok, vákuumszűrők. 

Péter finanszírozta a kiadásokat és ezek az összegek a gyár 

alapításakor mind be lettek a részvényjegyzésbe a számára tudva. 

Májusban újra bent voltam a laboratóriumban és együtt csináltunk mindent. 

Júniusban kezdtük az aratást, minden ment szépen az elgondolás szerint. 

János gondosan szűrte és sűrítette a (sósavas) leveket. Milyen boldog-

ság volt, mikor először választottuk le ammóniával az „ első morphint'*. 

Természetesen mennyiségi kitermelésre kevés alapot nyújtott ez a fél hold, 

de az eljárás egészséges volt! 

Ekkor jött a szabadalmaztatás. János kettőnk nevén akarta, de én nerc 

engedtem; én csak asszisztense voltam, kezére jártam, jegyzeteket vezettem. 

A Kabay-család viszont szerette volna Péter nevét belevenni, de ez sem lett 

volna helyes. 

Ami találmány volt az első ötlettől, a minden precedens nélküli kidolgozásig, 

ami zsenialitás a megoldásban, az kizárólag és teljesen az Ö munkája 

volt, s ez az egyetlen, amit senki soha el nem vehetett Tőle. 

Mikor a nagy izgalmak közt a találmány meg volt (a „zöld" eljárás, a zöld 

mák használatával), újra Szentmihályra mentünk nyári szabadságra. János 

úgy érezte, hogy szülőfalujában kell nagyban a morphingyártásba kezdeni, 

s megkezdődött a gyáralapítás munkája. A Részvénytársaság be lett jegyezve 

„Alkaloida Vegyészeti Gyár Büdszentmihály" néven, ha jól emlékszem 

100 000 pengő (?) alaptőkével. (Nem tudok részletekre emlékezni, azt 

hiszem a Földművelésügyi Minisztérium pártfogása révén az állam forgótőkét 

adott.) Számunkra a szabadalom lett felértékelve alapítványi részvényekben, 

melynek fele Péter nevére ment anyagi segítsége ellenértéke képpen. 

Ezenfelül ő is és Jóska sógorom is hozzájárultak bizonyos összeggel, 

két sógornőm is kisebb összegekkel, s egyes szentmihályi barátok, egy-két 

gazda, Hörömpő helyi gyógyszerész és mások jegyeztek részvényeket. 10 

A gyártelek a vasútállomással szemben lett megvéve, az építési alaptervek 

elkészültek. A gépi berendezés terveit mind János készítette el. Lázas, 

idegőrlő hónapok közben augusztusban tudtam meg, hogy újra gyermekáldásnak 

nézünk elébe. Tudtam, hogy nehéz idők elé nézünk, de öntudatosan 

ajánlottam fel magam a gyár sikeréért. 

Nekem nem tetszett az a gyors tempó, ahogy minden haladt, szinte viszszavonhatatlanul. 

Ügy éreztem, még kellene várni, újabb, pontosabb kísérleteket 

csinálni, a gyári feldolgozás csak más, mint egy tenyérnyi laboratóriumban 

végzett kísérlet. Nem attól féltem, hogy nem jó az eljárás, nem 

is, hogy mi ketten feladjuk szép biztos állami állásainkat, de mások, kis 

emberek, félretett pénzűket beleadják és rajtunk fog múlni a jövő. 

De szólni nem lehetett, mindenki, az egész család, nálunk idősebbek, tapasztaltabbak 

vakon bíztak, s nem győzték eléggé sürgetni a tempót. így 

én is megnyugodtam. 

Októberben abbahagytam a munkát, a Gyógynövénykísérleti Intézetben. 

Vesebajom újra jelentkezett, s ezen az alapon nyugdíjaztak 10 évi állami 

szolgálat után. A nyugdíj kicsi volt, de később voltak hónapok, mikor az 

volt minden jövedelmünk. 

1927. január elején leköltöztünk Szentmihályra. A gyárral egybeépülő la-

kás még nincs készen. Á közelben bérelünk egy kis házat földes konyhával, 

gallyal fűtött tűzhellyel. Itt már igazán kellett házat vezetni Első háztartási 

segélyem, ki azután hosszú évekig állt mellettünk jóban-rosszban, Zsuzsanna. 

Egyszerű főzéshez értett, kenyeret sütni tudott, egyebekben együtt tanultuk 

ki a főzést. A ház körül volt baromfi, kutya, macska, vacsorára sokszor 

ketten-hárman is betoppantak váratlanul. Városi lány létemre azt sem 

tudtam, miről gondoskodjak először. Ekkor tanultam meg, hogy főzeléket, 

gyúrt tésztát 5 literes lábasban kell főzni, hogy elég legyen. 9 hónapos Jánoska 

már togyogott, szerencsére még megmaradt a játszóketrecben és nem 

keveredett bajba. 

Bútorunk, bár nagyon olcsó és egyszerű, de mégis meg volt. Édesanyám 

eladta a csillaghegyi házat, utolsó maradékát a kis vagyonának és abból 

megvettünk egy hálószobát, egy ebédlőt, konyhabútort, gyerekágyat, s a 

legszükségesebb edényeket. János egész nap az épülő gyártelepen van, esténként 

csak esünk az ágyba mindketten. 

1927 húsvét után végül is kiköltözünk a gyárba. Két szoba, egy gyerekszobának 

kinevezett előszoba, beépített konyha egy hatalmas nagy sütőkemencével 

a közepén, egy fürdőszoba, végre ez is megvan. A hálóból nyílott 

a laboratórium és abból az üzemhelyiség. Egy pár szép függönyt vettünk, 

egy kis szőnyeget, ágyterítőt, a padlók festettek, de fényesek, a bútorok is 

tisztán ragyognak, egy-két ajándék ezüstömet büszkén tettem a kredencbe. 

Kedves, meleg kis fészkünk lett az első otthonunk! 

A gyárban az első üstöket szerelték be a miskolci Szilágyi-gyár mérnökei, 

az asztalosok a munkapadokat kalapácsolták a laboratóriumban, mikor 

május 5-én megszületett kislányunk, a mi kis üdvösségünk, Icike. Egy szülésznő 

és Zsuzsanna voltak mellettem, Jánost csak akkor hívtuk, mikor már 

minden rendben volt, mert nehezen tudta volna otthagyni a szerelést és már 

aznap reggel volt egy nagy riadalom, mert május lévén kora reggel 

fagy volt és ha fagy éri a mákot, mi lesz a terméssel. De aztán magához 

jött a mák, nem lett semmi kára. Még én az első kimerültség álmát 

aludtam, Zsuzsannának egyedül kellett betálalni a háromfogásos ebédet, 

mert a miskolci mérnökök nálunk kosztoltak. Pár nap múlva megérkezett 

Mama Pestről és átvette a háztartást, és Jánoska felügyeletét. Ö eleven 

kis jószág volt, 14 hónapos, minden lében kanál, percek alatt eltűnt a 

szemünk elől. Szereztünk hozzá kis pesztrát, hogy játszón vele. Zsuzsannának 

már nagyon kijutott a munka, volt 30—40 baromfink, hízó disznó, veteményeskert. 

Icike még egyelőre egy kis angyal, a babakocsiban alszik a tornácon. A 

gyár zúgása az altatódala és akkor ébred fel, ha leáll a gyár. 

Közben elkészült a kazánház, hűtőtorony, műhely, zúzó-kavaró gépek, 

sűrítők. Volt 2 ezerliteres üst és készen volt a laboratórium a leválasztás, 

tisztítás munkájára.

A termelésre egy tanyát béreltünk ki a nánási határban, Tedejnek 11 

hívták. 

Volt egy kis ház rajta és nagy gyümölcsöskert. 

Anyósomék kiköltöztek Tedejre lakni, a mák nőtt szépen, a korai fagy 

után magához jött és júniusban virágban volt a határ! De gyönyörű is egy 

virágzó máktábla, halvány lilás-rózsaszín virágaival, hullámzik, hajlik, 

amíg csak a szem lát. 

Az aratás ideje közvetlen elvirágzás után kellett legyen, a szirmok lehullatása 

után, mikor a tej nedvek még frissek a fejekben. Ez volt a kezdeti zöld 

eljárás. 

A levágott növényt teherautó hordta be a gyárba. Első sofőrünk Hajdú 

Sándor, mindvégig velünk maradt. A gyárban az első hűséges munkásgárda: 

Tóth Lajos, Szabó András, Gál Sanyi — a mindenre kész gépszerelő, 

Spéder Mihály, Gulyás András és Sándor, Tóth Pista, H. Molnár János 

és Szabó Balázs, a legügyesebb laboránsunk. Nem tudok mindenkit megemlíteni, 

de egy lelkes, tehetséges gárda, csupa lázas munkakedv és rajongó 

szeretet János iránt. Milyen büszke volt mindenki, aki dolgozhatott a 

„méreggyárban", ahogy a faluban hívták. 

A júliusi kánikula meghozta az első nehézségeket. A szecskázás, kikavarás 

ment elgondolás szerint, de a szűrés kétségbeejtően lassan megy, s az 

üstök sem bírják a tempót sűrítéssel. A levegőn kint állnak, a tűző napon 

hordókban erjedésbe jönnek, s futnak ki. Az anyag nagy része elvész. Pedig 

az üzem éjjel-nappal jár. János pihenés nélkül mindenütt ott van, én végzem 

a titrálásokat. Rezső, János öccse átjár esténként, hogy János pihenhessen 

egy-két órát. 

De hiába, nem sokat lehetett megmenteni, az eredmény nagyon kicsi, 

csak bemutatásra alkalmas. Eladást elkezdeni nem lehet vele. Végtelenül 

lehangoló és aggasztó a helyzet. János rögtön neki kezd, hogy javítson a tároláson. 

Mindent meg lehet oldani, csak idő legyen. 

Novemberben Jánoska súlyos tüdőgyulladáson esik keresztül. Kis forró 

testét a magas láz napokig nem hagyja el. Reszketünk az életéért. Végül is 

túlesik a krízisen és kezd magához jönni, de aggasztó köhögés marad viszsza 

a betegségből. Én is beteg vagyok, de nem szólok senkinek, úgyis annyi 

a gond. Pénz nincs semmire. 

Az egész család lehangolt. Péter ekkor eladta a nánási patikát és átjött 

lakni Szentmihályra. 

1928 január. János vándorkivonót állított össze, amely a termelés helyén 

felvágja s kiáztatja a mákot és a levek lesznek zárt hordókban beszállítva. 

Néhány környékbeli gazdának lekötöttük a máktermését. A szűrést kiküszöbölve 

a beszállított levek egyenesen a sűrítő üstökbe kerülnek, ahol lekvársűrűségre 

lesznek besűrítve. Az eljárás ezzel sokkal gyorsabb, s a „lekvár" 

már nem erjedhet, eltartható. Sőt, a lekvárt szárítókeretekbe beszárít-

va egy szilárd félkészítményt kapunk,melynek a továbbdolgozása, bár organikus 

oldószereket igényel, nem probléma. 

Minden jónak látszik. Várunk az aratásra. Ebben az évben az aratási idő 

olyan rövid volt, hogy képtelenek vagyunk átvenni mind a mákot. A kész 

morphin szép, eladóképes, de nagyon-nagyon kevés, 8—10 kg. Bővíteni kell. 

1929-ben újra kezdünk pénz után járni. Augusztin, hűséges jó barátunk 

megint mellettünk áll. A Földművelésügyi Minisztériumban bemutatva a 

kész anyagot és a kihasználás kalkulációját, kölcsönt kérünk. A kölcsön be 

is van ígérve, csak pár formalitás hiányzik. Miután az idő sürget, megkapjuk 

a jóváhagyást, hogy belekezdjünk a munkába, rendelésekbe. Megrendelhetünk 

mindent, egy második mobilgép kell, 2000 literes üstök, kazánházbővítés, 

szárítókeretek, mind megrendelés alatt, munkában vannak. A gazdákkal 

most már komoly szerződéseket kötünk írásban, csak számunkra 

fognak termelni. A nyár elején kész leszünk 100 kg-os morphintermelésre. 

Ekkor jött a katasztrófa. Áprilisban kormány változás történt! Az új minisztert 

nem érdekelte a mák. A kölcsön még nem ment át az utolsó aláíráson, 

őt nem kötelezi. Híres mondása volt: „A kabát rosszul volt begombolva, 

tessék újra gombolni." Ezzel hátat fordított az ügynek. 

A rendeléseket visszacsinálni már késő, csak könyörögni lehet: várjanak 

a fizetéssel. Május végén már virágzik a mák. A szép kis üzemünkben minden 

készen áll. Nem lehet visszalépni, menni kell előre. 

Természetesen nem mindenki várt a fizetésre. Árverezés, árverezést ér. 

János motorkerékpárját, melyet részletre vett, s a még alig fél évet fizetett, 

csaknem új, de elárverezik egytized áron, maga az ügynök veszi meg, aki eladta. 

Mi a részleteket még évek múlva is fizetjük. 

Péter patikája ára már majdnem elment, Jóska sógorom, aki községi orvos, 

fizetését részben letiltják. A család lehangolt, türelmetlen. Mi lesz? 

Kérdi mindenki. Mi jóformán semmiből élünk, baromfi, tojás, ami a kertben 

megterem, kerül az asztalra. 

Egy pár gazda visszalépett, de a többit át kell venni. A pénz alig elég, 

hogy a munkásokat fizessük. 

A feldolgozás azért lefolyt szépen, terv szerint, a felszárított nyersanyag 

raktározva van. De itt minden megállt. Ha lenne pénz a feldolgozást befejezni, 

az eladásból jönne be pénz. Ekkor kezdődött a hajsza a pénz után. 

1929 ősze. Mélypontja minden nyomorúságunknak. Mi tudjuk — csak 

mi tudjuk —, hogy életképes és élni fog, mert élnie kell. A mi hitünk adja 

neki az erőt, mikor mindenki feladta már az életet. 

A nyersanyag jó és a feldolgozás most már teljesen kiépítve készen áll, 

biztos és elegáns. Csak nem lehet dolgozni, micsoda tantaluszi kín! 

1929—30-ra virradó tél. Áll a gyár. Micsoda reménytelen sötétség, nyomor, 

gúny, elhagyatottság. Tűrnünk kell a becsmérlő gyanúsításokat, gya-

lázkodásokat. Még nem produkáltunk semmit, semmi kézzelfoghatót, amit 

akarunk. 

15 ezer pengő, csak 15 ezer pengő megindította volna a gyárat újra. Milyen 

kevés és milyen végtelen sok. Egy család becsülete, élete, boldogsága, 

jövője, egy világraszóló találmány léte vagy pusztulása van kockán. 

Ki fog egy kis segítséget adni, hogy megindulhasson újra a munka. A 

pénz után való szaladgálás nagyon megalázó. Ki kell magunkat szolgáltatni, 

kivallatnak mint egy gonosztevőt. Egy pillanatnyi segítségért oldaígérjük 

az egész jövőnket, egy életre eladni magunkat. 

De még így sem kellünk. A vége minden tárgyalásnak, miután kivallattak, 

kivették féltett titkainkat, egy gúnyos mosoly: nem érdemes foglalkozni 

az esettel. 

Még egy reménysugár mutatkozik: a Boehringerékkel 12 

való tárgyalások, 

ők Németországban hajlandók finanszírozni egy próbafeldolgozást. Ennek 

sikere esetén, megerősödve jöhetünk haza. Már-már készülünk az útra, 

mikor egyszerre indokolatlanul felborul a tárgyalás. Utólag tudtuk meg, 

hogy mentorunk, aki a tárgyalásokat közvetítette, oly horibilis tiszteletdíjat 

kötött ki magának, hogy ezt a különben gavalléros német cég is megsokallta. 

A hullámok összecsapnak a fejünk felett. Ki nyújtana kezet a fuldoklónak? 

És miért? A tőke óvatos és lelketlen. 

Sokan kérdezték csodálkozva: egy tehetséges, erős fiatalember miért nem 

hagyja veszni a veszendőt és miért nem megy dolgozni másutt, a járt, biztos 

úton? Ö, aki olyan büszke volt, oly gerinces és önérzetes, miért tűri el 

mindezta megalázást? Nem tudta, nem érezte át senki, hogy mi történik 

itt. Az eszme, amit Isten oltott be Kabay János lelkébe, nem vehetett kitérőt. 

Az élet, amit ő élt, már nem az Ő élete volt, hanem a kiválasztottak élete. 

Megállás nélkül csak előre kellett menjen, a cél felé. 

Én nem tudtam segítségére lenni, csak kísértem őt reszkető szívvel, s bizakodva, 

hogy a célnál majd boldogság és pihenés várakozik ránk. De az Ö 

biztos előrelátásával érezte, hogy rövid az ideje, s ha célhoz ért, mindazt, 

miért küzdött, mindenkit, akit szeretett, itt kell hagynia. Ilyenkor szorosan 

ölelt minket magához és szomorú hangon mondta, mit kell tennünk, ha ő 

már nincs velünk. Én hevesen tiltakoztam egy ilyen végzet ellen, mert 

olyan erősen éreztem tiszta, meghitt családi életünk felett az Isten áldását, 

hogy el sem tudtam képzelni, hogy valaha is összeomolhasson. 

1929 karácsonyán már minden remény hiábavalónak látszott. Sírva engedtük 

szét a munkásokat, szétosztva köztük maradék élelmiszerünket. A 

pesti nagymama jóvoltából a Jézuska még elhozta nektek kedves ajándékait 

és az utolsó hitelből még feldíszítettük a karácsonyfát, s elkészítettük az 

ünnepi kalácsot. Még volt egy nagyon kevés kis készpénzem és elmentem 

a helyi ruhásboltba, hogy Zsuzsannának és Gábor kocsisnak valami kis ap-

óságot vegyek karácsonyra. Akartam mondani, hogy bár számlánkat most 

nem tudom még rendezni, ezt most készpénzzel fizetem, de nem volt alkalmam 

rá. A vevők jöttek és mentek, de velem senki sem állt szóba. Égő arccal, 

zsebemben szorítva a kis pénzt, hagytam ott az üzletet. Otthon János 

felkapott a karjaiba, megpörgetett a levegőben és mondta: „Ne búsulj Iluczim, 

én mindent jóvá fogok tenni Neked." 

Lezártuk a gyárat, lakást és felmentünk Pestre, és ott húztuk ki Mamáéknál 

a telet. Most János újra felvette a harcot az állammal, hogy be nem 

tartott ígéretüket jóvátegyék. Végül is beleegyeztek, hogy az üzem életképességének 

bizonyítására mód adassék. De persze ez az állammal nem megy 

gyorsan. 

1930 tavaszán mégis visszamentünk a néma, kihalt gyárba, a nyomorúság 

is jobb otthon. Nem is maradhattunk tovább Mamáéknél sem, mert sógornőm 

meghalt és a tízéves kisfiúk, Berciké diftériában Nagymamánál kellett, 

hogy feküdjön. 

A munkások elő-elő jönnek reménykedve, nem panaszkodnak, de kiéhezett 

arcukról, kopott ruházatukról szemünkbe vág a vád. 

Nem is nyugszik Apátok, az útiköltség valahogy előkerült, s megy újra 

Pestre krajcár nélkül. De nincs hol lakni, úgy vetődik egy-egy régi baráthoz, 

távoli rokonhoz, néha az utcán tölti az éjszakát. Gyalog jár be Pesterzsébetről, 

Budafokról a Minisztériumba. A cipőtalpa lyukas, vékony öltönye 

kopott, így kellett jelentkezzen az üzleti tárgyalásokra. 

Végül is nem bírom tovább és én is feljövök Pestre. Titeket Péter bácsiékra 

hagyva. Egy hónapos szobában meghúzódva várjuk sorsunk eldöntését. 

De milyen boldogság, hogy együtt lehetünk, már nincs is semmi baj, 

és bizakodva nézünk a jövő elé. Sok utánajárás és előszobázás után végül is 

sikerült a Honvédelmi Minisztérium pártfogását megnyerni. Az állam fog 

adni 15 ezer pengőt, a múlt évi anyag „bérfeldolgozására". Ekkor kapcsolódott 

be a vállalat ügyeibe Wendler Miklós, valamelyik pénzcsoport, amelylyel 

tárgyaltunk, küldte le Szentmihályra a könyvek átnézésére. Állás nélkül, 

pénz nélkül, hányódott ö is Pesten. Megegyeztek, hogy Wendler Pesten 

fog utánajárni az ügynek, mi meg mehetünk vissza a gyárat megindítani. 

Ez volt a kezdete a pesti irodának. 

1930 augusztus. Próbaüzem. Minimális költségekkel megindul újra a 

gyár. Az 1930-as év már termelésre elveszett. De így is boldogok vagyunk, 

hogy dolgozhatunk. Alig pár munkásunk van. Zsuzsanna végez minden házimunkát. 

Mi éjjel-nappal a gyárban vagyunk, mindent magunk csinálunk. 

Nincs mérnök, nincs laboráns, vagy gyakornok. A gyerekek — kis aprószentek 

— magukra hagyatva kóborolnak a gyárudvaron. Két kis elhanyagolt 

vadóc — csak az őrangyalok vigyáznak rájuk. 

De most a harmadiknak van a legnagyobb szüksége ránk, minden per-

cünk az ővé. Három hónapi megfeszített munka következett. Minden krajcárról, 

minden milligramm morphinról pontos elszámolást kell vezetni. Állami 

ellenőrzés alatt folyik a munka. Spergely Béla, a Gyógyszerész Egyesület 

elnöke volt megbízva az ellenőrzéssel. Ő teljesen tárgyilagosan és pontosan, 

de megértéssel és megbecsüléssel végezte munkáját, s igaz hálánkat 

érdemelte ki. 

A feldolgozás teljes siker volt. A próbaüzem eredménye kielégítő volt. Az 

üzem élni fog! 

De ez évre vége lett a munkának, s vele a kis fizetésnek is. A gyár kapui 

október végén újra becsukódtak — ha nem is olyan reménytelenül, 

mint előző évben. Előttünk megint egy pesti tél áll, pénz nélkül. 

Mily szerencse volt, hogy volt hova meghúznunk magunkat. Ti gyermekeim 

sohasem ereztétek a vihar szelét, mert Nagymama és Annus néni jóvoltából 

nem kellett semmit nélkülöznötök. 

Most újra laboratóriumban dolgozunk, mert meg kell oldanom a kodein 

kérdését. Nem elég morphint csinálni, a kodeint is ki kell dolgozni és bemutatni. 

Micsoda végeláthatatlan küzdelem volt ez a kodeinért. Hány évet vett 

el Édesapátok életéből, hogy az üzemnek kodeinje legyen. November, december, 

január, három hónap mindennap újra kezdett kísérletekkel. Eszközök 

nélkül, anyag nélkül, pénz nélkül. Egy tenyérnyi kis laboratóriumunk 

van a Gyógynövénykísérleti Állomáson. Magunk mosogatunk, súroljuk 

a kis laboratóriumunkat. Rongyosak vagyunk tetőtől talpig, a cipőnket 

cérnával kell bevarrni minden reggel, hogy felvehessük. 10 dkg májashurka, 

negyedkiló kenyér és 20 Duna cigaretta, ez a napi koszt. De azért nincs 

semmi baj, vígak vagyunk, boldogok, fiatalok. Semmi panasz — együtt 

vagyunk. 

Végre januárban a munka is célhoz ér. Meg van az első kodein (dimethylmorphin). 

Sikerült a methylálást dimethylszulfáttal megoldani, bár csak 

qualitatív, mert az eljárás reverzibilis, s jó kihasználásra nem alkalmas. De 

most csak az elv volt a fontos. 

Közben természetesen küzdenünk kellett az igazságunkért is, s a próbaüzem 

adatai alapján kényszeríteni a Minisztériumot, hogy a két éve beígért 

és visszavont támogatást adja meg, hogy tovább dolgozhassunk. 

Itt van már Wendler is, hogy utána járjon a dolgoknak. János részvényeiből 

10%-ot odaadott neki, s így partnere lett. Együtt dolgoznak, hogy sikerüljön 

a pénzt megkapni. Tűzzel-vassal harcol az érdekünkben. A sok kételkedő 

között Spergely Béla áll mellettünk, mint igaz barát, s a próbaüzem 

adatait óriási fáradtsággal és alapossággal feldolgozva bebizonyítja a 

Minisztériumnak az üzem rentabilitását. 

A siker késik, s a nyomorúságban kínosan telnek a hónapok. Közben bizalmatlansággal, 

gyanakvással fordul el tőlünk az egész család. Már látni

szeretnék, hogy mi lesz a pénzből, amit kezdetben belefektettek a gyár alapításába. 

Csak a munkások írogatnak, régi hű emberek szeretettel, bizalommal 

várják a jobb jövőt és közben saját jószántukból megszervezve, felváltva 

őrzik az üzemet. 

1931 május. Győzelem. Végre megvan az állami részvényjegyzés, tőkeemelés 

formájában, a régi kölcsönök tőkésítve lettek. Megkaptuk az exporthitelt 

forgótőkének. Nem annyi ugyan, mint reméltük, hogy a hitelezőket 

teljesen ki lehessen fizetni, de mégis lehet dolgozni újra. Hosszú távollét 

után újra otthon vagyunk. Élet költözik a gyárba, javítás, újítás, készülődés 

mindenütt. Harmadik gyermekünk kigyógyult a súlyos betegségből. 

Nyáron jön a zöldmákaratás lázas munkája. Most érkeznek meg az amerikai 

láotgatók. Az USA-beli Merck Gyárból maga a tulajdonos, Mr. Merck 

és vegyészmérnöke, dr. Lucens hónapokat töltöttek a gyárban. Baja Benedek 

volt a tolmácsuk. Csupa csodálkozás, elismerés mindenki részéről. Milyen 

jól esett végre hozzáértő szakemberek elismerését érezni a sok gáncs 

és gúnyolódás után! S bár az amerikai üzletből nem lett sajnos semmi (az 

USA állítólag nem adott engedélyt máktermelésre) —, mégis felejthetetlen 

emlékünk maradt dr. Lucens lelkes szeretete, mellyel szerény kis üzemünket 

magáévá fogadta, s a baráti meleg kézszorítás, mellyel két hónapi 

együttdolgozás után elbúcsúzott. Emlékeztek-e még a „kék madár" versenyautóra 

és a nagy hajas babára, amit Nektek hozott? A gyárnak meg 

otthagyta az autóját. 

1932. A harmadik gyermek rohamosan fejlődik, kinőtte a régi ruhát. 

A zöld eljárás nem elégíti ki. Ujat kell készíteni. A rövid nyári szezon 

alatt (4—5 hét) nem lehet annyi nyersanyagot gyűjteni, hogy az egész 

évet végigdolgozhassuk. Megint fenyeget az üzemleállás veszélye. Vajon 

ki gondol vele? Ki kutat, próbál, keres új utakat? Apátok meg meri kísérelni 

újra a lehetetlent, hogy a száraz mákszalmából vonja ki a morphint. 

Ezen a tudományos körökben vagy mosolyogtak, vagy megbotránkoztak. 

Az eddigi felfogás ugyanis az volt, hogy az érés folyamán lehomlanak a 

mákban az alkaloidok. Hogy a beszáradt, kicsépelt mákfejekben, sőt a 

szárban is lehessen morphin visszamaradva, abszurdumnak látszott mindenkinek! 

János már előző télen Pesten kísérletezett a kicsépelt mákszalmával. 

Volt egy ösztönös megérzése, hogy érdemes a száraz szalma, sőt még a 

mákgubó tartalmát is kivonni. Próbáljuk ki mennyi? Kevés vagy semmi, 

mint ahogy állítják, vagy talán kiadós százalék? Érdekelte és tisztán látta, 

hogy ki kell kísérletezze. 

Egy néhány további próba után bebizonyosult, hogy a morphin csaknem 

változatlan összetételben meg van az érett mákban. Nemcsak hogy 

lehetségesnek, de egyszerűbbnek és praktikusabbnak bizonyult a „száraz

eljárás", mint a zöld. Hamar szabadalmaztatva lett, nem csak Magyarországon, 

de külföldön is. 

A gyárban 'pár nap alatt lázas munkával felépült házilag négy betonkád, 

az első áztató. 

Itt akarom megemlíteni azt, hogy a szentmihályi munkások talpraesett 

ügyessége milyen szerepet játszott a gyár fejlődésében. Minden előzetes 

tapasztalat és gyakorlat nélkül előteremtettek minden gépet (Gál 

Sanyi érdeme), alkatrészt és berendezést, amit János tervezett. A merőben 

új eljáráshoz eredeti felszerelésre volt szükség és ez majdnem teljesen 

házilag készült. 

Az üzem, harmadik gyermekünk, minden feltűnés nélkül felveszi az új 

öltönyt. Milyen jó, milyen szép, mintha csak rá volna szabva! De csak 

semmi elismerés az érdekeltek részéről, a család is csak természetesnek 

vette, mint Kolumbusz tojása. Megcsinálta volna más is, ha eszébe jut. 

Hogy fájt Apátoknak ez, hogy az ő érdemei mindig úgy el lettek sikkasztva. 

Űgy vágyott volna egy kis elismerésre, megbecsülésre, tiszteletre 

a sok gáncs és gúnyolódás után. De Ő tudta, hogy mit alkotott, s bár végtelen 

szerénységgel mindig Istenre hárította az alkotás érdemeit — jól 

esett volna látni, hogy mások is tudják: újra megmentette a vállalat jövőjét. 

A zöld eljárás bármilyen zseniális és tökéletes volt a maga nemében, 

csak igen korlátolt létalapot nyújthatott a vállalatnak, s ha nem sikerül 

ezzel a száraz eljárással helyettesíteni, az üzem fennmaradni is csak igen 

szűk keretek között tudott volna — de fejlődésről biztosan szó sem lehetett 

volna. 

No, de ez sem volt baj. Istennél az igazság. Milyen jó nézni a gyermeket, 

hogy jó és egészséges, meg van mindene. Már éjjel-nappali üzem, de 

nincs éjszakás felügyelő. Apátok hajnal 5-től éjfélig talpon van. Reumás 

lábaival naponta százszor is megjárja pincét-padlást, hogy mindent maga 

irányítson. Az elhanyagolt reumája — gyógyításra sosem volt idő sem 

pénz sem — egyre rosszabbodik. Lábai, kezei dagadtak, s a csontból már 

a szívizmokra félő, hogy átterjed. Minden reggel be kell fáslizni a lábait, 

hogy elindulhasson, így is csak papucsot tud ráhúzni. (A gyárban ma is 

meg kell lenni az Ő papucsának, amelyben két éven át vezette az üzemet.) 

Este úgy kell ágyba fektetni sokszor, mint a gyermeket. De azért a gépek 

egyetlen hibás zakatolására felriad álmából, s még mielőtt a munkások 

észrevennék, Ő kint van és intézkedik. No de ez csak természetes, ez az 

Apa kötelessége, neki erősnek kell lenni. 

Azért a mi boldogságunk még fényesebben ragyog. Vasárnaponként, 

mikor a gyár áll, kart-karba öltve járjuk be a gyárat, Ti gyerekek, előttünk 

szaladtok. Csak nézzük áhítatos csodálkozással: mindig szebb lesz,

mindig nő és egyre jobban fejlődik. Csak „betegség" ne érje, ez az egyetlen 

óhajunk. 

1932 nyara. Újra építkezünk, mert nincs megállás. Meg van az állami 

monopólium: az ország ellátása teljesen a miénk. A létalap biztosítva van, 

csak tudjunk eleget termelni. Most már egészen a száraz mákszalmára 

rendezkedünk be. Elmarad a nyári aratás, s az annyi eshetőségtől függő 

zöld mák feldolgozása nem probléma többé. 

Még négy áztatókád készül. Szecskaszín épül, a mákszalma raktározására 

külön mellékvágányt tesznek le az állomástól a vagonok kirakodására. 

A zúzóhelyiség és a gépház is bővül. Élet, mozgás, készülődés mindenütt. 

János elemében van, boldog. így is munkában telik el a nyár, de ez 

csak öröm a sok kényszertétlenség után. 

A gyerekek mellett jó kis játszópajtás van (Bözsi, emlékeztek-e rá), Molnár 

bácsi hintát épít nekik és vidám kacagásuktól hangos az udvar. A baromfiskertet 

feladtuk, s helyén gyönyörű virágoskert van. 

Ezt a nagy szabadságot, a sok szeretetet, amely körülvett benneteket a 

gyárban, soha sem fogjátok elfelejteni. S talán nem is lesz szebb hely, 

jobb hely, édesebb otthon, mint a büdszentmihályi Alkaloida Gyár volt. 

Az a kis kétszobás lakás, a gyerekszobának csúfolt előszobával, melyben 

a hézagos ajtókon át még a pokrócot is lengette a szél, télen a hálószoba 

reggelre úgy kihűlt, hogy dideregve kellett felkeljünk, hogy mire felébredtek, 

tüzet rakjunk, nyáron meg forró volt, mint a katlan, a szobák közé 

ékelt konyhától — mégis a szívünkben mindig oda vágytunk vissza, 

ahol boldogok, fiatalok, hívők, bizakodók voltunk, s a szűkös jelenben 

építgettük a jövő fellegvárát. Együtt mind a négyen és odakint az ötödik, 

az üzem. 

1932 nyár végére elkészült az építkezés. 500 kg-os az üzem. Hála Istennek, 

ezt is megértük! Segítőtársunk is van már: Kiss Ilonka helybeli 

gyógyszerészgyakornok, aki a titrálások gondját levette vállainkról. 1 

' 1 

A 

munka azért nem kevesebb, mert nő az adminisztráció, a termelőkkel rengeteg 

levelezés, állandó utazgatás. Pontos, szép üzemnaplókat állított öszsze 

János, minden munkásnak megvan a maga lapja, melyben feljegyzi 

az általa végzett munka adatait. A cédulák minden este befutnak hozzánk 

és kimutatásba foglalva összegeződnek. Olyan világos, bármikor ellenőrizhető 

rendszer, melyet Jánosnak sehol másutt nem volt alkalma látni. 

Saját elgondolásából építette ki olyan tökéletesen, hogy minden szakértő, 

tapasztalt gyári ember, aki az üzemben járt, megcsodálta. János a saját 

erejéből épített ki mindent a legegyszerűbb dologtól a legkomplikáltabbig. 

Nem volt soha kitől kérdezni valamit, nem volt minta, amit követni 

lehetett volna. Ez a mindig minden részletre kiterjedő, s mindent Öszszefoglaló, 

szervező agymunka volt az, amiben életerejét oly lázas tempóban 

felemésztette.

A kristályosítás, tisztítás már szépen ki van dolgozva, ezt teljesen magunk 

tartjuk kézben. A morphin kockázására is sikerült megfelelő berendezést 

szerkeszteni. Napi másfél-két kg morphint készítünk! Milyen boldogság 

ezt porítani, kockázni, bemérni. A minőség elsőrangú, mindenünnen 

csak elismerést arat: „Szebb mint a Merck-morphin!" 

Boldogok vagyunk, csak egy felhő van az égen: Jánoska köhög, köhög 

szüntelenül. Nem bírja az alföldi klímát. Magaslati levegő kellene és mandulaműtét, 

de egyelőre nincs még pénz semmire és mi csak tehetetlenül 

hallgatjuk éjszakánként a fuldokló köhögést. Én sem vagyok jól. A morphinporításnál, 

-csomagolásnál elkerülhetetlen belélegezni a szálló porszemeket. 

Van, akiknek ez nem árt, de egyeseknél (különösen szőke, fehér 

bőrű típusoknál) lélegzési nehézségeket, állandó náthát, köhögést, kiütéseket 

okoz. Próbáltunk álarcot használni, de az érzékeny típusoknál, mint jómagam, 

nem volt más mód rá, mint otthagyni a laboratóriumot. Ez fájt, nagyon 

fájt, harmadik gyermekünk már nem szorult anyjára. Pestre megyek 

kezelésre. De János távollétemben sietve átrendez mindent, hogy irodai helyiségünkből 

a morphin nyomait is eltávolítsa. Űj szárítót rendez be a 

padláson és mire én hazajövök, új íróasztal vár az irodában. Most már 

csak az adminisztráció lesz az enyém. De azért nincs semmi baj, az üzem 

jó kézben van és együtt vagyunk újra mind az öten. 

1933 szeptember. Jánoska már iskolás, szépen elvégezte az első elemit. 

Icike is készül az iskolára. Nyáron az egészségünk is jobb volt. Reménykedünk. 

1933—34-ben már minden be van állítva, megy a munka simán, program 

szerint. Óh, harcok, zökkenők ugyan mindig vannak. Hol szén nincs, 

hol szulfit nincs a kivonáshoz, hol a mákszalma nem érkezik meg idejében, 

pénz mindig kevés, megértés még kevesebb. A ránk erőszakolt folyadékszulfit, 

majd rossz minőségű leveles mákszalma használata folytán az 

áztatólevek két ízben is leromlanak, s a termelés leesik. Kínos magyarázgatást 

mindig kételkedő vállvonogatás fogadja. Milyen nehéz visszaállítani 

a normális termelést. Már most a pesti központ intézti az adminisztrációt, 

Wendler vezetése alatt. Péter is a pesti irodában dolgozik, mint elnökigazgató, 

15 

jó fizetéssel. Állandó nyugtalanság van, hogy melyik hitelező, melyik 

számla legyen először fizetve. Mi csak dolgozunk, vakon húzva az igát. 

János élete folytonos utazgatás Pest és Szentmihály között, mert tisztán 

akar látni mindent és kézbe akarja venni az üzem ellátását. Milyen 

sokat vagyok egyedül az üzemmel, minden erőmmel igyekezve eleget tenni, 

hogy fáj minden nap, amit távol kell egymástól töltenünk. 

Péter elégedetlen a pesti irodában, nem tud érvényesülni úgy, amint 

szeretne, Wendler túl önállóan működik. Péter, aki most elnökigazgató a 

pesti központban, teljesen hatástalan Wendler kezében. Mindenki fújja a

harci riadót, mindenki gyanúsít mindenkit, de mikor színvallásra kerül a 

sor, János mindig egyedül marad a porondon Wendlerrel szemben. Péter 

óvatosan visszavonul és mossa kezeit. S a szakadék, melyet a meg nem 

értés, az irigység, s a csak azért is el nem ismerés támasztott, egyre mélyebb 

lett a testvérek között. És csodálatos egyhangú szavazattal megegyezett 

abban a család, hogy János a „rossz fiú", aki édes bátyját nem engedi 

érvényesülni. A mi igazságunk mindig homályban marad. 

Az üzemi év végén még egy súlyos próbatétel jött: az állam ránkkényszeríti 

a kodein gyártását. Hiába tiltakozik ellene János, hogy a dimethylszulfátos 

eljárás rég túlhaladott és nem rentábilis, s megfelelő öszszegért 

készen megvehetők a kipróbált modern traszformáló eljárások és 

berendezések. Pénz az állam erre nem ad, de kodeint muszáj csinálni, 

mert a csereakció, mellyel eddig kodeint szereztünk, megakadt. János protestálását 

szabotázsnak minősítve, miniszteri távirattal lesz kényszerítve 

a transzformálás beállítására, anyagi segítség nélkül. 

Felszerelés persze nincs. Üveglombikokban, kilós tételekben megy a methylálás. 

Sírva viszünk be minden kiló morphint erre a célra. A reakció 

reverzibilis, s a bomlást megfelelő berendezés híján megakadályozni nem 

lehet. A lassan lefolyó, körülményes műveletnél 50—60% anyag elvész. A 

veszteségért természetesen újra miniszteri úton lesz János felelősségre 

vonva. A sok fontoskodó pesti partner semmit nem csinál. Az ő munkájuk 

lett volna kijárni az anyagi segélyt és a felszerelést előteremteni. János 

egyedül próbálja megértetni a hatósággal, hogy milyen lehetetlen a 

feladat pénz nélkül. Végül is visszatérnek a csereakcióra. Mennyi keserű 

megbántás, megalázás, melyért soha sem kapott Apátok elégtételt. 

Jánoska is újra beteg, második éve esik át súlyos tüdőgyulladáson. Köhögése 

sem javul és mandulaoperációt ajánlanak az orvosok. De sajnos, 

nincs pénz semmire, csak a szűkös mindennapi életre. Jánost is megviselik 

a harcok, örökös izgalmak. A szíve — az a jó szíve — sokat kínozza, 

néha egész baloldala bénultan elesik. Ilyenkor erős feketekávéval, domopon 

injekcióval kúrálja magát. 16 

Ostort a kimerültségtől roskadó lónak! De újra és újra talpra áll, fölényes 

legényes kis mosolyával takarva a pusztuló erőket: csak semmi szánakozás, 

én erős vagyok. Hitt mindenki az átlátszó álarcnak: Kabay János 

erős, nyugodtan rakhatjuk vállára az újabb terheket. Ki birná, ha 

nem Ö? 

1934 tavasza hoz lendületet újra a gyárba. A nagy dán üzlet Horslewékkal 

meg van kötve. Az első nagyszabású külföldi rendelés! Üzemnagyobbítás 

lesz újra. Közben a lengyel fióküzem 17 

felállítása is el lett határozva. 

A Népszövetség Kábítószerellenőrző Bizottsága elküldte elnökét és tit-

kárát, hogy megtekintsék a gyárat és meghívták Édesapátokat, hogy 

Genfben ismertesse találmányát. Szakemberek tisztelete és megbecsülése 

vette körül. Ebben eddig soha sem volt része. Jól esett. A Népszövetség 

kitüntető elismeréséről az egész Európa sajtója szinte ünneplésszámba 

menő hódolattal emlékezett meg. A sok hírlapi közlemény a magyar köröket 

is tiszteletre bírta. Hiába, külföldről kellett jönni az elismerésnek. 

Erkölcsi és anyagi téren csupa siker! A hét szűk esztendő — úgy látszik 

— letelt. Hálás szívvel köszönjük meg az Űrnak, hogy megengedte érnünk 

ezt is és hisszük, hogy ezután nyugodt, rendezett munka, pihenés és elismerés 

következik. Harmadik gyermekünket szárnyára bocsáthatjuk. Végre 

gondolhatunk az első kát gyermekünkre is. Vásárolni megyünk. Mindenki 

kap szép, jó ruhát, cipőt, fehérneműt. Milyen jól esik a rendes új 

ruhát magunkra venni. Mindkét gyerek túlesik a mandulaműtéten sikeresen 

és szépen kezdenek magukhoz jönni. 

János elemében van, boldog, mert úgy látszik, dolgozhat a régi akadályok 

nélkül. Minden idegszálával belefekszik az üzemnagyobbítás munkájába. 

A lengyel üzem felállításának terveit és költségvetését tervezi. 

Mennyi munka, milyen óriási felelősség! Közben négy hétig a lengyel 

gyár mérnöke, Wieckowski, hogy betanulja az eljárást, minden percben 

a nyomunkban van. De ez is eltelt valahogy. 

1934 augusztusában Tapolcafürdőre megyünk nyaralni. Micsoda boldog 

1 8 

ság- ez nektek, gyerekeknek. Valika sógornőm is ott van gyerekeivel. 

Mindenki úszni tanul. De Apátoknak bizony nem sok pihenése volt benne. 

Előtte meg kellett mindent tervezni, megrendelni, munkát kiadni. Közben 

többször Pestre utazni konzorciumi ülésekre, Miskolcon tárgyalni a 

Szilágyi-gyárral, ahol az új üstöket készítették, hazaszaladni Szentmihályra 

párszor. Utána pedig helyrehozni, pótolni mindent, ami a két hét 

alatt elmaradt. 

Bizony, nem sok pihenés volt a „szabadság" alatt, bár a tapolcai gyógyfürdő 

segített a reumáján és volt egy pár nyugodt békés napunk. 

1934 szeptember végén készen állt a megnagyobbított gyár. Csak a kazánra 

vártunk még, végre az is megérkezett. Nyolcökrös szekérrel húzták, 

nagy erőfeszítés közepette, mert a szekér kerekei sokszor tengelyig 

süppedtek a sáros úton. Mindenki készen állt segítségre. A munkaláz átterjedt 

minden emberre. Kimondhatatlan boldogság végignézni az üzemen. 

Minden új és célszerű, minden ragyog, szép és jó. Már nem gyermek 

többé harmadik gyermekünk, hanem felnőtt ifjú, komoly nagy gyártelep; 

1000 kg-os morphinüzem. Űj gépház épült, még nyolc új áztatókád, 

új szecskásszínek és régi álmunk: a munkásétkező. 

Kis lakásunk is ki lett bővítve, régi vágyam beteljesedett, a konyhakamra 

külön épületbe került, a helyén szép tágas gyerekszobát rendez-

tünk be, kedves fehér, magunktervezte bútorokkal. A régi kamra helyén 

készült kis vendégszobában végre nevelőnőt is elhelyezhetünk, hogy a 

gyerekek intelligens felügyelet alá kerüljenek. A régi rothadt deszkapadlókat, 

melyekkel hét évig küszködtünk, kicseréltettük, pincét, padlást 

kaptunk. A nyitott tornác be lett üvegezve, kerti bútorral berendezve. 

Mesteremberektől zajos a ház, nincs egy talpalatnyi hely, ahol leülhetünk, 

de nagyon boldogok vagyunk, végre lesz egy minden mellékhelyiséggel 

ellátott, komplett lakásunk. Milyen szeretettel és sietséggel rendeztük 

be, hogy mire a gyerekek, akik Valika sógornőmmel Tapolcán maradtak, 

hazajönnek, minden készen legyen. Óh, ha tudtuk volna, hogy csak 

egy fél évig lesz a miénk és másnak készítjük a kényelmet, amit oly soká 

nélkülöztünk — de fájt volna tudni. 

Az emberek is, a munkások, micsoda lelkes gárda 19 

, csupa ragyogó, boldog 

arc. Rajongó csodálat, mindenre kész szeretet és bizalom van a szemükben, 

ahogy Jánosra néznek: az Apjukra. 

Milyen boldogság lesz dolgozni. Nyers morphint fogunk szállítani Dániának. 

Kodeint csak igen kis mennyiségben kell készítenünk a belföldi 

szükséglet számára. A gyártás teljesen mechanizálva van. Felveszünk egy 

vegyészmérnököt (Masznyik), így lesz felváltás a munkában. Kapunk egy 

érettségizett fiút (Alföldi Laci) a munkanaplók vezetésére. Az üzem önellátását 

is kiharcolta János: az üzem meghatározott összegért, önköltségi 

áron adja át az eladásra kész alkaloidokat a budapesti központi irodának, 

viszont minden szükségletét maga szerzi be és maga fizeti. 

Most már úgy gondoltuk, csak beállítani kell a munkát és a könyvelést, 

betanítani az új munkaerőt és nyugodt, zavartalan pihenő munka következik 

az idegfeszítő évek után. Hiszen olyan kimerült, agyondolgozott volt 

már Apátok. Elérte az eddig lehetetlennek tartott morphin gazdaságos 

előállítását, bebizonyította igazságát és nagyon kiérdemelte az elismerési, 

és egy kis nyugalmat. 

De hiába — nem volt irgalom — nem volt megállás. 

1934 őszén jött a lesújtó hír. Nem kell a nyers morphin, amire az egész 

megnagyobbított üzem be van állítva. Az Ópiumellenőrző Bizottság csodálatosképpen 

félreértette a gyár jelentőségét, a bódító szer terjesztését 

látta benne és az üzem csökkentésére törekedett. A külföldi hatalmas tőkés 

ópiumtermelők is rossz szemmel nézték munkánkat, nem volt érdekük, 

hogy olcsóbb, jobb morphin kerüljön a gyógyszerpiacra. így a morphinkartell 

— ősi ellenségünk — megakadályozta, hogy beviteli engedélyt 

adjanak Dániába a nyers morphinra. Kodeinben kell leszállítani az 

egész kötést. Kodeinben! Mikor mindenki tudja, hogy nincs megfelelő 

methyláló berendezésünk és eljárásunk, s a dimethylszulfátos transzformálás 

50%-os veszteséggel jár. Az egész új gyár a nyersmorphin-készítés-

e készült. Más berendezés megvételére már gondolni sem lehet, nincs rá 

fedezet, a beruházási költségek amúgy is túllépték az előirányzatot. 

János kétségbeesetten tiltakozik, minden számítása összeomlik. Megint 

a lehetetlent kell megpróbálnia, mert ha nem tudunk kodeint szállítani, 

összeomlik a külföld felé oly nehezen kiépített presztízsünk és ellenségeink 

diadalmaskodni fognak. 

Ez már nem gyermekbetegség volt. Valóságos végzetes krízis. És itt kezdődött 

számunkra a tragédia, amely megállás nélkül vezetett életünk biztos 

katasztrófája felé. A hajsza, amelyből magunk életébe is csak űzött, 

mérgezett lélekkel, futó pillanatokra tudtunk elmenekülni ezentúl. 

Október — november — december, micsoda megfeszített, heroikus 

munka. Hol vannak a pesti irodai partnerek, az ő felelősségük lett volna, 

hogy kijárják, hogy az eredeti szerződés mellett maradjunk, s mi boldogan 

]eszállítottuk volna a beígért árut. Hol van a sok társszerző, tanácsadó, 

részvényes? Mindenki hallgatva félreállt. Én is csak álltam mellette 

elkínzottan, tehetetlenül nézve, hogy kísérli meg újra a lehetetlent. Minden 

nap egy év volt az életéből. 

De Ö helytállt, maga is betegen, végső erőfeszítésben, reszkető idegekkel, 

de tiszta kutatóaggyal és biztos érzékkel kereste az utat. Mindennap 

újra kezdve, ahol tegnap elbukott, próbát próbára halmozva és közben 

reszketve látni, hogy a sok drága szép anyag a kísérletekben elpazarlódik. 

Végül is lesz kodein. Sikerült megmenteni a beteget, de az orvos kidőlt 

mellőle. A kodeinkihasználás 75%-ra van javítva, meg van a kodeinfoszfát, 

kodeinhydrát. Mindegyik kristályosítása külön probléma volt. Van 

dionin is, dioninsók, komplett az egész gyártás. 

Teljes részletességgel lediktált nekem mindent, az első mákszalmaáztatástól 

a kész anyagok csomagolásáig. Minden tisztán, áttekinthetően papírra 

lett téve. 

A sok társ előkerült, mindenki fellélegzett. De azért nem volt semmi 

elismerés, nehogy elbízzuk magunkat. Legfőbb ideje volt, hogy már kidolgozza, 

mert már 3 hónap kiesésünk van és 50 kg anyag elveszett a próbálkozásban. 

Ezért vajon ki fogja viselni a felelősséget? — kérdezték. Ez 

már több volt a soknál. Valami összetört Apátokban, a megfeszített húr 

elpattant. Elég volt! El innen, csak el innen, ebből a pokolból, ahol nincs 

megállás, nincs elismerés, csak az ostor pattogását lehet hallani mindig. 

Egy rossz álma volt, lidércnyomásos megérzése, hogy hajtja a kocsit egy 

szakadékon át, s mire átér, lerántják a bakról, s ott marad az útszélen. A 

túlhajszolt idegek nem tudtak többet elviselni. El innen, nem kell több! 

Ez a kimerültség reakciója volt. 

1935 január elején János kimondta az elképzelhetetlen elhatározását: 

átadja Péter bátyjának az üzem vezetését, s mi Pestre megyünk a to-

vábbfejlesztésen dolgozni. Én reszketve hallgattam, mert féltem, hogy ha 

protestálok, úgy érzi, én is tovább akarom, hogy hajszolja magát. De tudtam, 

hogy csak a kimerültség bírta erre az elhatározásra. Csak annyit kértem: 

ne véglegesen! Ne hozzunk döntő elhatározást ilyen dúlt idegállapotban. 

Jóska orvos, 20 

sógoromnak is könyörögtem, ajánljon betegszabadságot 

Jánosnak. Két-három hónap pihenésre van szüksége, addig vezesse 

Péter a gyárat, s azután pihent idegekkel, tiszta fejjel határozzunk a jövő 

felől. Nem hallgatott rám senki. 

Mindenki olyan kapva kapott a terven. Remek! A munka el van végezve, 

a gyár be van állítva, most jöjjön Péter, az a helyes, hogy az elsőszülött 

fiú legyen a legfontosabb helyen. A család meg van elégedve. Egy 

percre sem állt meg senki sem arra gondolni, hogy mi lesz Jánossal. Az 

agyondolgozott szegény fiú, aki az élete munkáját, energiáját, eszméjét 

adta azért a helyért, amit most egy nagylelkű gesztussal akar odaadni. 

Hogy tudja otthagyni mindezt? Elhagyni az üzemet, éppen most, amikor 

már öröme lehetne benne, amikor már valóban igazgató lehetne, nem 

agyondolgozott rabszolga. Éppen most hagyja ott, mikor már menni fog 

a kidolgozott úton minden. Mihez fog kezdeni? Hol talál képességeinek 

megfelelő helyet és munkakört? Nem kérdezte ezt egyetlen egyszer sem 

senki. Talán eszükbe sem jutott. Rögtön minden lépés megtörtént a lakás 

kicserélésére, mi átvesszük a Péter Olasz fasori lakását, ők meg jönnek 

a mi kis, szeretettel épített új lakásunkba. Wendler is örült, mert tudta, 

hogy Pétert jobban tudja majd manipulálni. 

Egyszer még magára ébredt János, mielőtt még véglegesítve lett a csere. 

Mit tettem?! Akkor már érezte, hogy ha kiteszi a lábát innen, az üzemhez, 

szíve gyermekéhez nem lesz többé semmi joga. Ekkor már tisztán látta 

a jövőt, s érezte, hogy vissza kell csinálni az egészet. Könyörögve kért: 

„Ne engedd, hogy elmenjek, ha magam akarom is, mert nem bírom ki.*' 

És én mégis engedtem! Tehetetlenül álltam a megindult végzettel 

szemben, mely elsodorta az életünket az egyetlen igazi útról. A család meg 

sem hallgatta próbálkozó protestálásomat, talán az én családomból akarok 

valakit behozni? (Ahol senki vegyész nem volt rajtam kívül.) Megbénultan 

hanyatlott le tiltakozó karom. 

Dermedten feküdtünk a sötét éjszakákon álmatlanul, kihűlő szívvel. 

Nem mertünk szólni, nehogy felébresszük egymást, de mikor észrevettük, 

hogy a másik sem alszik, megszólaltunk: jó lesz kis szívem minden, majd 

meglátod. Lesz kis laboratóriumunk, mindig együtt fogunk dolgozni, újra 

átvesszük az egész kémiát együtt, kidolgozzuk a mákszalmaanalyzist, hogy 

a termelést ellenőrizni lehessen. A gyerekeket jó iskolába adjuk, esténként 

sétálunk a budai hegyekben, szép lesz, jó lesz minden.

Azután egyszer csak megszakadt az álarc, megrázott a fuldokló zokogás, 

szívünk szakadt meg a kétségbeeséstől. Hány éjszakát töltöttünk így álmatlanul, 

hallgattuk a gyár zakatolását, gyermekünk szívdobbanását. Árulás 

őt itthagyni, hiszen nem szeretheti úgy senki, mint mi, hiszen nem 

szülte, nevelte, ápolta senki más. 

Valami történni fog, mert ez nem lehet, hogy megtörténjen! 

De nem történt semmi. Volt valami erő, amivel nem tudtunk szembeszállni, 

az anyai szív állt elénk. Mama Pétert akarta érvényesülni 21 

látni. 

Az anya a gyengét akarta felkarolni. János erős, Ő mehet valahova máshová. 

A Mama szíve gyermekéért feláldoztuk a mi szívünk gyermekét. 

Legyen meg a család békéje. Megyünk. 

1935 húsvétján volt a búcsú a munkásoktól a gyárudvaron (akkor készült 

a nagy csoportkép). Milyen szívszakadva, fájdalmasan váltunk el. 

Nagydarab, erős emberek sírva karoltak magukhoz, csókolgatták gyermekeinket. 

Mintha éreztük volna mindannyian, hogy a búcsú végleges, s soha 

nem lesz többé, ami volt. 

Ezután felköltöztünk Pestre. Első éjszaka János nagyon rosszul volt. 

Szívverése el-elakadt, bélgörcs kínozta. Azt hittem, nem éli túl az elszakadást. 

De mégis jobban lett és reménykedni kezdtünk újra. Sok szeretettel 

tervezgettük a laboratóriumot, tanulni és olvasni kezdtünk, amiben 

a hajszolt években nem volt idő. Sokszor elmondta János, hogy milyen 

életet akar berendezni magunknak. Utat csináltunk az élet mindennapi 

tülekedése felett, dolgozni fogunk azért, hogy együttlétünket értékesebbé, 

szeretetünket tökéletesebbé tegyük. Kiépítünk magunknak egy tartalmas, 

gazdag, boldog életet. Felülemelkedünk a szürke hétköznapokon és 

egymás iránti szeretetünk lesz a pajzsunk az élet viharában. Hányszor 

elbeszélgettünk így, esti sétáinkon. Kérte, hogy ne haragudjak rá, ha néha 

szigorú veletek gyerekekkel, hiszen csak az egynyári növények magját 

kell védeni a fagytól, az évelők, a nagy fák magja csak akkor hajt ki, ha 

legalább egyszer fagy is érte. Akarta, hogy erősödjön bennetek a hit, nőjön 

nagy, terebélyes fává, ami dacol az élet viharával és nem fagy meg 

az emberek közönyében. Ne fájjon, ha egy-egy ág le is törik, mert erős 

törzse tudja azt pótolni. Jól esett így beszélgetni a jövőről és tudtuk, mindig 

boldogok leszünk, amíg együtt vagyunk. 

1935 közepén jött a lengyel üzem beállítása, négy utazás egy fél év 

alatt. Ezekről az utakról írt levelei az én kincseim. Nyugalom és erő árad 

belőlük és határtalan szeretet. A kutnói üzem idegen emberek között fárasztó 

és nehéz feladat volt. Mindenütt megint elölről kezdeni, mindenki 

Tőle várta az irányítást. A nyelvi nehézségek dacára érezte, hogy az emberek 

tisztelik és szeretik. A legnehezebb volt, hogy annyi időt rabolt el 

tőlünk, amit együtt tölthettünk volna.

„Fáj tudni — írta János az egyik utolsó levelében —, hogy minden 

perc, amit egymástól távol töltünk, soha sem fog visszatérni és mindig 

szegényebbek leszünk." Sokszor olyan tisztánlátással érezte tragédiánkat, 

mely ellen és minden erőmmel protestáltam. Miért kellett, hogy valóra 

váljon? Mert szegények lettünk valóban, koldusszegények. Nem anyagiakban, 

de életünk célja, ereje és végül egymás elvesztésében. (A kocsit 

áthajtottuk a szakadékon, lerántották a bakról, a síkon elvezeti más is, talán 

jobban is. És mi ott maradtunk az út porában az árokszélen, egyedül.) 

A gyár, miután otthagytuk, pár hónapig simán ment. Minden nehézség 

ki volt már küszöbölve, szépen be volt állítva, kellett is, hogy szépen produkáljon. 

De később már napirenden voltak a minőségi kifogások a kész 

áru ellen. A „Kabay morphin" és kodein, melynek oly elsőrangú hírneve 

volt, kezdett másodrangúvá csúszni. Egy munkavezető munkás írt: „nem 

úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, jöjjön le az elnök úr (ez volt most 

János címe), nézzen utána a változtatásoknak". De Péter nem tűrt semmi 

beleszólást, nem is engedte be Jánost a gyárba. 

1935 novemberében megpróbálta János mégegyszer visszakapni a gyárat, 

úgy érezte, még szüksége van az üzemnek rá. Felajánlotta Péternek, 

hogy Ö lemond maga és az utódai nevében a konzorciumi előjogról és az 

alapítási tőkeemelés alkalmával a János nevére írt, de kifizetetlen részvényeket 

írják át Péter nevére (Péter egyenlő részvényeket kapott alapításkor 

Jánossal). így Péternek lesz a részvénytöbbsége és a döntő szava. Cserébe 

engedje vissza a gyárba dolgozni. Péter jöjjön vissza Pestre. 

Az ajánlat nem lett elfogadva! Sőt, még az egész család (Valika kivételével) 

ránk írt, hogy ne háborgassuk szegény Pétert. Ha Pétert „kiteszi az 

utcára", szülei és testvérei megtagadják. János le volt sújtva. Nagyon 

rosszul esett, hogy nem tudta senki megérteni, hogy miről van szó. Nagyon 

szerette szüleit és testvéreit. 

Decemberben újra Lengyeloraszágba kellelt utazzon. Fáradtan, kimerülten 

indült az útnak. Hosszú három hétig volt távol. Sikerült kiküszöbölni 

az utolsó zökkenőket a kutnói nyersüzemben, a tisztázás Varsóban ment. 

Mindennap váltottunk levelet, minden este lestük a gyerekekkel a telefont. 

Éreztem, hogy beteg, bár nem írta meg, hogy a sok munkában, izgalomban 

legyengült, lesoványodott szervezetben a régi gyerekkori sérv 

kizáródott. Ez a sérv kora gyerekkori eredetű volt, a szénapadlás ajtajából 

akart leugrani a szénásszekérre, amelyet azonban közben elhajtottak, 

s így a földre zuhant. Bár sokat szenvedett vele, sohasem akarta megoperáltatni. 

Lengyelországban sikerült operáció nélkül helyretenni a kizáródott 

sérvet, de a lengyel orvosok ajánlották, hogy ha megismétlődik, s nem 

sikerül visszatenni, három órán belül operálni kell, mert különben idegbénulást 

kap a jobb lába. Mikor útnak indították a lengyel orvosok, min-

cten útjába eső repülőtérre telefonáltak, hogy szükség esetén azonnal repülővel 

vigyék vissza Varsóba, ahol az első varsói sebészprofesszorok készenlétben 

állnak, hogy ha szükséges, sürgősen megoperálják. Bár ott operálták 

volna! 

Karácsony előtt egy héttel ért haza. Ügy döntött, januárban megy be 

a kórházba. Közben Jánoska sarlachot kapott, 22 

én el voltam különítve 

vele a betegszobában. Csak hosszas fertőtlenítés, ruhacserélés után tudtam 

pár órát Jánossal tölteni. Szentestére mégis mind együtt voltunk. Milyen 

szeretettel készítette a hatalmas nagy karácsonyfát Apátok, még sosem 

volt és soha sem lesz ilyen szép fátok. Ti gyerekek, az üvegajtón keresztül 

láthattátok egymást és mutattátok egymásnak a gyönyörű ajándékokat. 

Karácsony után a laboratórium beállításán dolgozott és belefogott egy 

kis modellüzem felállításába, ez a szentmihályi gyár pontos mása lesz. Az 

újításokat, amiket a lengyel gyárban kipróbált, kidolgozta a szentmihályi 

gyárra is egy nagy munkaprogramban. Mindig magyarázni kezdte terveit 

és én mindig csak futó percekre tudtam figyelni, Jánoskát nem tudtam 

sokáig otthagyni. Majd bíztattuk egymást, a lakás fertőtlenítése a sarlach 

után meg lesz és akkor fogjuk megkezdeni együtt a munkát. Most fog a 

mi életünk kiépülni, a mi ,,utunk az élet felett', csak egymásban és Istenben 

bízva, nem csalódhatunk többé senkiben. 

A transzformálást, kodeingyártást tökéletesíteni fogjuk, ez volt a program 

egyik pontja. Egy német szabadalmat kell kidolgozni. A La Roch. 

svájci gyár hozott ki egy szabadalmat a morphingyártásra, azt meg kell 

támadni. Az analyzist (mákszalma morphintartalma) nyomtatásba kell 

tenni. A mellékalkaloidok gyártását kidolgozni. S a tudományos munkát, 

melyre eddig sosem volt idő, végre felvehetjük és tanulni fogunk sokat, 

sokat. És mindig együtt lenni, egy napot sem fogunk külön tölteni. Külföldre 

is csak együtt megyünk, többet nem válunk el. 

Annyi szép, nagy terve volt, hogy életünket gazdaggá tegye. Utazni fogunk, 

májusban Genfben kell előadást tartani a Népszövetség Kábítószerellenőrző 

Bizottsága előtt. Egy cseh üzem felállításáról is volt szó. 

Csak előbb erős akart lenni és egészséges újra. Megoperáltatja sérvét, 

a gyomrát is megnézeti, rendbe hozatja a fogait. Talán még az orrsövényeiferdülését, 

ami egy diákkori boxolás emléke, is megoperáltatja, mert — 

gondolta — amiatt nem kap sokszor levegőt. Egész februárban pihenni 

fog, addig én vezetem a munkát a laboratóriumban. És azután mindig 

együtt fogunk dolgozni. A gyerekek jó iskolában vannak. Német nevelőnő 

van mellettük. Anna, hűséges szakácsnőnk el tud végezni minden munkát 

otthon, mi valóban „tudományos kutatók" leszünk. 

1936 január 18-án, ugyanaz nap, hogy a lakás a sarlach után fumigál-

va 23 

lett, este újra kizáródott János sérve. Rohanva hívtam a doktorokat. 

2 

' 1 

Dr. Lippe érkezett először, sikerült helyretenni, de azonnali operációra 

határoztunk. Egyik doktor a Fehérkereszt kórházat ajánlotta, a másik 

a Vöröskereszt kórházat, hol egy jónevű sebész operál. Vesztünkre az 

utóbbit választottuk. 

Január 21-én még együtt bementünk a laboratóriumba. Délután, a kórházba 

menet megálltunk egy kis cukrászdánál és megkávéztunk. És utána 

jött a kórház és a vég. 

22-én megvolt a műtét. Mutschenbacher sebésztanár 25 

operálta, szerinte 

„gyerekjáték" volt az egész, a műtét sikerült. 24-én, pénteken kapta 

a végzetes transpulmin injekciót. Dr. Éltető adta be. 25-én, szombaton 

felhívtuk a tanár figyelmét, hogy az injekció helye elvörösödött és megdagadt. 

Estére már magas láza volt, de csak másnap délben kötözték át. 

Akkor már késő volt, az orbánc már el volt hatalmasodva. Még egyszer 

operálták minden altatás nélkül, hogy kivágják a fertőzést, iszonyatos 

szenvedést okozva. 

Január 29-én, szerdán hatórai néma halálküzdelem után, jajszó nélkül 

itthagyott bennünket. 

Ha talán a penicillin, ami már fel volt fedezve, ismert és használt lett 

volna Magyarországon, meg lehetett volna menteni. 

Az egész betegséget, a kórházi kezelés szörnyű hibáit egy külön megemlékezésben 

írtam le. Itt nem akarok kitérni rá. Csak azt említem meg, 

hogy utolsó percig eszméletnél volt, de az utolsó 8—10 órában beszélni 

nem tudott. Szeme minden ajtónyílásra arra fordult. Biztosan tudom, 

hogy utolsó percig az anyját várta. De hiába! Ugyanakkor Valika is nagy 

betegen feküdt tüdőgyulladással, s anyjuk vele volt. Valika az egyetlen, 

aki nem fordult ellene, 20 órával János után halt meg. Ő ment vele az ismeretlen 

messzi útra, ahonnan nincs többé visszatérés. 

Az operáció megvolt, de csak egy, a többire már nem volt szükség. Az 

orvostudomány egy csapásra elintézett mindent. És februárban lehet pihenni, 

örökre pihenni. A pionírsors beteljesedett! 

1936. február 1-én temettük el a Farkasréti temetőben. 6 munkás jeljött 

a koporsót vinni, de a gyár nem állt le. A sajtó tele volt hódoló tisztelettel 

országszerte, mert hát mi akkor ünnepeljük nagyjainkat, amikor 

már meghaltak! 

János halálával az én munkám is befejeződött, az áldozat teljes volt. A 

láng, amely égig lobogott, kialudt, a meghajszolt szív megállt, a sok terv 

összeomlott, a sok sötét balsejtelem valóra vált. 

Azóta talán már egy mennyei csillagon építed is már a Te gyáradat, az 

igazit, amit senki nem vehet el Tőled és ott készítesz számomra is egy 

zugot, ahol majd egyszer újra együtt dolgozhatunk, ha az Isten megengedi, 

hogy utánad mehessek.

Addig csak állok az út szélén, megrabolt üres életemmel és hiába tépelődöm, 

nem tudom megérteni az élet igazságának útjait. Nem haltam bele, 

s már nem is lázadok, de az életem fénye, gazdagsága elveszett, s az 

üres hétköznapok sorában csak a hit szikrája tartja a találkozás reményét. 

JEGYZETEK 

1. Kabay Jánosné dr. Kelp Hona (1897—1970. június 10., Sydney) vegyész „Naplő"-ja, amelyet 

férje halála után 2 hónappal a gyermekei számára írt, kéziratban maradt meg. 

2. Az eredeti kézirat legépelése alapján keletkezett Kabay Jánosné Naplója 1924—1936 című 

másolatot és a hozzá csatlakozó 22 oldalnyi „A kórház" c. megemlékezést 1976. november 

29-én küldte el az ausztráliai Sydney-ből Oltványi Józsefné szül. Kabay Ilona (Kabayék 

lánya) széles körű felhasználásra. 

Az első másolat birtokomban van. Ezen példányról készült xeroxmásolatot ajándékoztam 

a budapesti Orvostörténeti Múzeum, valamint a tiszavasvári Vasvári Pál Múzeum részére. 

Nagy szükség volt erre, mert a II. világháború kapcsán a Budapesten levő Kabay-anyag 

megsemmisült. 

Az 1976. évi kettős Kabay-évfordulóra készített írásaimat (I. Kabay-jubileumok. Egészségügyi 

Dolgozó, 1976, 20, 1, 5. — II. Negyven éve halt meg Kabay János (1896—1936). Kelet- 

Magyarország, 1976, 33, 24, 3. — III. Szabolcs megye világhírű gyógyszerész fia: Kabay Jár 

nos. Orvosi Hetilap, 1976, 117, 223—226. — IV. Szabolcs megye világhírű fia (Negyven éve 

halt meg Kabay János). Szabolcs-Szatmári Szemle, 1976, 11, 87—93.) tiszavasvári ismerősei 

küldték el Kabay Ilonának, aki levélben megkeresett. Ezután levelezés alakult ki és ösztönzésemre 

készült el Kabay Ilona: Visszaemlékezés szüleimre c. írása (Szabolcs-Szatmári 

Szemle, 1977, 12, 3, 105—107). A Kabay Ilonával 1976. április 17-ével megkezdődött levelezés 

egyébként is sok, eddig ismeretlen adat birtokába juttatott. „A kórház" című írás rendkívül 

szubjektív és orvosellenes, s ezért szélesebb körű publikálásra megítélésem szerint nem 

alkalmas. 

3. lluczi tehát Kabay Jánosné dr. Kelp Ilona 1970-ben halt meg Ausztráliában. Végakaratának 

megfelelően férje mellé temették el Budapesten, a Farkasréti temetőben. 

4. Jánoska 1926. március 16-án Budapesten és Icike (Ilona) 1927. május 5-én Bü^szentmihályon 

született. Jelenleg mindketten az ausztráliai Sydney-ben élnek. 

5. A budapesti Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be (ifj. Menner Ödön és Hajdú 

Sándor: Kabay János ifjúkora, származása, pályafutása és a morfingyáríás ötletének 

megszületése. Gyógyszerészet, 1980, 24, 10, 385—388.). 

6. A gyermekek keresztneve a születés sorrendjében: Péter, József, Piroska, Valéria, János 

és Rezső. 

7. Dr. Augusztin Béla (1877—1954) gyógyszerész, műegyetemi rk. tanár, a mezőgazdasági tudományok 

kandidátusa 35 évig volt a budapesti gyógyszerészgyakornoki tanfolyam tanára. 

A hazai gyógynövénygyűjtés fáradhatatlan szervezője, a Gyógynövénykísérleti Kutatóintézet 

megalapítója, majd igazgatója. A nemzetközi gyógynövényszövetség igazgatósági 

tagja. A francia becsületrend kitüntetettje. 

8. Döge kis község a kisvárdai járásban. Itt lakott Tóth Miklósné szül. Kabay Piroska. 

9. Kelp Bertalan lakott Hajmáskéren, a Mama pedig a Csillaghegyen, Budapesten. 

10. Hörömpő Imre gyógyszerész vezette Büdszentmihályon az 1873. évi alapítású „Magyar királyihoz 

címzett gyógyszertárat. 

11. A Hajdúnánáshoz tartozó Tedej elpusztult Árpád-kori település. (Rácz István szerk.: Hajdúnánás 

története, 1973, H.-nánás, 22. old.) A környékbeliek kedvelték kádfürdőjét az 

1920—1944. közötti években. Tedej szomszédos a büdszentmihályi határral. 

12. Bochringer híres német gyógyszergyár Németországban (Mannheim—Waldhof és Nieder— 

Ingelheim). 

13. Megmaradt 1927-ből idős Hajdú Sándor gépkocsivezető és villanyszerelő által a gyár dolgozóiról 

készített fénykép, amelyen a következő tizenhét személy látható:

Ülnek (balról jobbra): 1. Gulyás Sándor, 2. Gáli Miklós, 3. H. Molnár János, 4. Nagy Gábor, 

5. Almási ? 

Alinak (első sorban): 6. Mezei Ferenc, 7. Sajtos Mihály, 8. Kabay János, 9. G. Alföldi 

László, 10. Gáli Sándor, 11. Reszegi Mihály, 12. Gulyás András, 13. (második sor) ?, 14. 

Szabó Ambrus, 15. Balogh Károly, 16. Fekete Lajos, 17. Szabó Gábor (az eredeti fénykép 

Hajdú Sándor tulajdonában). 

14. Turinó Antalné szül. Kiss Ilona nyug. gyógyszerész (4024 Debrecen, Kossuth u. 13.) a 

Hörömpő-féle gyógyszertárban dolgozott. 

15. Kabay Péter gyógyszerész, az elsőszülött Kabay-testvér. 

16. Domopon Chinoin tisztított, vízben könnyen oldódó, bőr alá fecskendezhető ópiumkészítmény 

(+ + Ópium concentratum), amely 50% morfint és 40% mellékalkaloidát tartalmaz. 

Természetesen a hozzászokás veszélye itt is fennáll. 

17. „Motor-Alkaloida" a Varsó melletti Kutnóban. Szilágyi Szabolcs újságíró, varsói rádiótudósító 

szóbeli közlése szerint (1976. okt. 21.) Kutnó Varsótól nyugatra 86 km távolságra 

lévő kb. 30—40 ezer lélekszámú járási székhely a mezőgazdasági jellegű mazóviai (mazuri) 

területen. 

18. Dr. Bajna Bálintné szül. Kabay Valéria, Tiszapolgár főjegyzőjének felesége. 

19. Az első munkásgeneráció leszármazottai közül Oltványiné Kabay Ilona ma is tartja a 

kapcsolatot Hajdú Sándor, Tiszavasvári, Élmunkás u. 1. szám és Demeterné Tóth Magda, 

Tiszavasvári, Gergely deák utca 22. sz. alatti lakosokkal. 

20. Dr. Kabay József orvosi gyakorlatot folytatott Büdszentmihályon. A hat testvér közül születési 

sorrendben a második. 

21. Id. Kabay Józsefné szül. Deák Piroska ereiben lengyel vér is csörgedezett. Ugyanis anyai 

nagyapja dr. Sztarek Rudolf (1801—1859) a lengyel szabadságharc elbukása után Magyarországra 

menekült, s előbb uradalmi majd, községi orvos lett Büdszentmihályon. 

22. Vörheny, latínul: scarlatina; németül Scharlach. 

23. Füstölés, levegőfertőtlenítés. 

24. Kabay János betegségét és halálát részletcsen tárgyalja dr. Fazekas Árpád: „Kabay János 

betegségei és halála" című, az Orvostörténeti Közlemények 1978, 85, 95—102. számában 

megjelent tanulmánya. 

25. Dr. Mutschenbacher Tivadar (1881. május 29—1965. március 27.) sebész, egyetemi magántanár. 

Megjegyzés: időközben megjelent ifj. Menner Ödön: „Kabay János emléke képzőművészeti 

alkotásokon" című közleménye (Orvostört. Közi., 1981, 93—96, 237—249. old., 24 ábrával).

Kabay Jánosról - Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?