Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika (Tanulmányok)

„Minden rendbéli tudós olvasó jámboroknak” 13
XVI. századi jelentőségére, amikor a Cronica kötetkompozíciójának kérdéseit
tag lalja, illetőleg amikor a szerkesztésmódot mint az emlékezés „helyét” vagy a
szöveghagyományozódást mint sajátos emlékezeti formát vizsgálja. Mindez
pedig harmonikusan összecseng Tinódinak az olvasóhoz címzett azon szavai -
val, amelyekkel énekeinek összegyűjtését és kiadását indokolja: „ki lenne az több
krónikák között végemléközet”. Végemlékezet, azaz a „lött dolgok” – akár
csaták, politikai fordulatok, akár hétköznapi események és lelkiállapotok – meg -
örökítése és történetté formálása, egyfajta kanonizációja. Ha elfogadható Jan
Assmann állítása, miszerint múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép
vele, akkor Tinódi múltteremtő teljesítménye vitán felül áll.
És hogy a „végemléközet” mennyivel hatékonyabb volt annál, amiről maga
az énekszerző megemlékezik, annak ékes bizonyítéka éppen az a mód, ahogyan
a históriás énekköltés és -mondás mint írás- és énekszokás továbbörökítődött
a XVII. századi énekgyakorlattól a XX. századi verses falumonográáig.
Gábor Csilla
Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Magyar tanszék (Kolozsvár)
*
Van egy zen mondás, amely szerint, ha valaki egyedül, egy zárt szobában ki -
mondja az igazságot, ez a tény önmagában is elég arra, hogy megváltoztassa a
világot. „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem ír -
tam, az mi keveset írtam, igazat írtam.” Márpedig Tinódi nem egy zárt szobában
tette ezt, hanem világgá kiáltotta, nem titkolván szándékát ennek a világnak
meg változtatását illetően. Vajon mennyivel alakult volna másként a magyar tör -
té nelem a XVI. században Tinódi nélkül?
Ki volt ő tulajdonképpen? Költő, zeneszerző vagy történetíró? Vagy esetleg
újság író? Mind a négy státusa bizonyítható és szándékában is tettenérhető
Cronicájának előszavában: „Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért
gon dolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-várasok rontó és várban
szorult magyar vitézöknek lenne tanúság üdvességes, tisztösségös meg mara -
dásokra, az pogán ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozjanak.”
Vagy: „…mert jól tudom az bölcs fejedelmeknek erkölcsöket, hogy minden
újságnak írását örömest látják és olvassák. Vagy nyereség, avagy veszteség, de
róla megemléközni gyönyörűség.” Ismét másutt: „külemb külemb feje del mek -
nek, császároknak, királyoknak, hercegöknek hadokat, viadaljokat ritmus sze -
rént magyar nyelvön énökbe szép nótákval énökleni tudom szörzeni” – mon dja
valódi reneszánsz öntudattal.
Valljuk meg őszintén: Tinódival az irodalomtörténet elég mos to hán bánt.
Se szeri, se száma a költészetét elmarasztaló megjegyzéseknek, amelyeket most
semmiképpen sem szeretnék felidézni még említés szintjén sem. Mindenkinek
ajánlom azonban, kísérelje meg legalább valamelyik rövidebb his tóriáját végig éne -