Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika (Tanulmányok)

A delectatio nyomai a XVI. századi históriás énekek kiadásaiban 37
A két Heltainé-féle kiadás szövege azonos, néhol van csupán egy-egy sza -
kasz csere vagy betoldott szakasz, amelyek viszont nem változtatnak a cselek -
mény menetén, csak néhány kiegészítést-részletezést tartalmaznak. Mindent
összevetve viszont megállapítható, hogy az 1581-es kiadás sokkal jobb minő -
ségű, mint az 1577-es, mind nyelvileg, mind értelmileg. Az 1581-es kiadás már
a címlapon javított kiadást ígér: „Az minémű igékön és Versökön minden réβek -
nek és pársoknak Versfeiei follyanac és iáryanac, azok βép modon vyonnan
rendel tetuén vannac, és hól mi vétkes volt mind Verseckel mind Rithmusockal
meg épitetöt es meg corrigaltatot.” Az 1577-es kiadás szövege nagyon hanyag,
néhol az értelmetlenségig romlott szöveget közöl, ezt viszont a következő
kiadás szövege erősen javítja. Hogy ennek ki állt a hátterében, illetve ki volt a
felelős az 1577-es kiadás hanyagsága miatt (Heltainé? a korrektor? a szedő?), azt
csak találgatni lehet.
Szempontunkból a legérdekesebb különbség a Heltai- és Heltainé-féle ki -
adá sok között a paratextusok (ajánlások, előszavak) megléte vagy hiánya. Az
utób biakból hiányzik bármilyen ajánlás vagy más kísérőszöveg. Persze mindig
ezt a helyzetet a legnehezebb értékelni, hiszen az ajánlás vagy előszó – vagyis
vala milyen „szándéknyilatkozat” – hiánya könnyen értelmezhető kon cep ciót -
lan ságnak, de értelmezhető úgy is, hogy a kísérőszöveg hiánya kimondatlanul
épp hogy olvasmányt kínál, amihez nem kell különösebb indoklás.
Mindkét műnek csak a versfőkből következtethetünk a szerzőjére; ez
egyéb ként általánosságban jellemző Heltainé históriásének-kiadványaira, s en -
nek a gyakorlatnak az ismeretében értelmezhető a kísérőszövegek hiánya is.
Sem Heltainé, sem a szerző nem ad „mankót” olvasói kezébe: egyikük sem ma -
gya rázza vagy indokolja azt, hogy miért jelenik meg egy bizonyos szöveg.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy sem a szerző, sem a kiadó nem ad semmiféle
támaszpontot a szöveghez – a viszonyulásmód tehát kiadóként egészen más,
mint Heltaié, aki saját koncepciója szerint gyűjtötte és szerkesztette a Cancionalét,
szerzőként pedig más, mint a Tinódié, aki saját tehetségét, szerzői tudatosságát
vállalva adja ki históriás énekei gyűjteményét. Heltainé nem szólal meg – de
véleményem szerint a dolgok túlzott leegyszerűsítése lenne azt mondani, hogy
azért, mert nincs is mondanivalója. Heltainé kiadványainak részletes tartalmi
elemzése arra enged következtetni, hogy egy nagyon pontosan körvonalazott
gyakorlat szerint válogatta ki a kiadásra szánt műveket, és hogy éppen a kísé -
rő szövegek hiánya az, ami miatt óvakodnunk kell attól, hogy e gyakorlatot kon -
cepciótlannak nevezzük. A szerzők a címleírásban, címlapon a legritkább
eset ben tüntetik fel a nevüket, a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a név na -
gyobb valószínűséggel fog szerepelni a címlapon olyan mű esetén, amely vagy
po li tikai szándékkal készült (például Valkai András: Genealogia historia regum Hun -
ga riae, 1576 [szerzés időpontja: 1567], amelynek célja János Zsigmond „fe je de -
le mi ön tu datának erősítése” volt; RMNy I. 368.), vagy bibliai történetet mesélt
el (például Ilosvai Péter: Szent Pál apostol élete és halála, 1579, RMNy I. 438.),