A borászat nyelve - Magyar Nyelvtudományi Tanszék - Debreceni ...

két fő nyelvváltozatot különít el: beszélt nyelvet és írásosságot (Török 1960. 294–
295). Károly Sándor rendszerezésében a műfaji szempontok kerülnek előtérbe. Megkülönbözteti
az a, irodalmi, b, nem irodalmi műfajokat és c, társalgást. A Tompa J.
szerkesztette A mai magyar nyelv rendszere nyelvi rétegek sorában mindenekelőtt a
műveltség, a nyelvhasználat csiszoltsága és köre szerint három, egymással egyenrangú
típust különít el: irodalmi nyelv, köznyelv és nyelvjárás (Nyirkos 1982: 21–22).
De a magyar nyelv mai változatai közt, az iménti nyelvi rétegeken kívül számon
kell tartanunk az azonos foglalkozásúak kedvtelésűek, életmódúak közt kialakult
kisebb-nagyobb közösségek nyelvét, az ún. csoportnyelveket is.
A szakirodalomban elterjedt az a besorolás, amely a szaknyelveket a csoportnyelvek
között tartja számon. Azok a nyelvváltozatok, amelyeket szaknyelvek-nek
szokás nevezni, társadalmilag értékesebbek, nyelvileg pedig rendezettebbek, mint
azok, amelyeket a szaknyelv kifejezéssel nemigen szoktunk illetni. Az objektív valóságnak
legjobban az a felfogás felel meg, amelyik a szaknyelveket és a csoportnyelveket
nem süllyeszti le a szakmai, csoportnyelvi szókincs szintjére, hanem nyelvként
kezeli. Olyan nyelvként, amely rangját, fontosságát, autonómiáját tekintve természetesen
nem versenyezhet a nemzeti nyelv fő változatával, az irodalmi és köznyelvvel,
de mint rendszer mégiscsak nyelv.
A szaknyelvek és a csoportnyelvek, összefoglaló elnevezéssel a társadalmi nyelvváltozatok
úgy helyezkednek el az irodalmi és köznyelv mellett, hogy minden ponton
érintkeznek, sőt jelentékeny mértékben átfedésben vannak amazokkal. Hajdú Mihály
szerint: „Akkor…ha egy meghatározatlan számú embercsoport kommunikatív érintkezésben
(beszéd, írás) az egységesnek tekintett köznyelvtől való eltérés kimutatható
szabályszerűségeket mutat a nyelvi rendszer bármely területén (hangrendszer, szókincs,
mondatszerkesztés), mindenképpen csoportnyelvekről kell beszélnünk” (Hajdú
1980: 8). Mindenfajta szaknyelvnek, csoportnyelvnek az a jellemzője, azért jött
létre, hogy tárgyait, fogalmait, pontosan megnevezze, a félreértést kizárja. Nem azért
nevez meg dolgokat úgy, ahogy megnevezi, hogy a kívülállók ne értsék. Hajdú Mihály
szavaival élve: „Kétségtelen, hogy a szaknyelv jó összefoglaló neve azoknak a
csoportnyelveknek, amelyek foglalkozáshoz kötődnek, illetőleg egyik meghatározójuk
a szakmai azonosság.” (Hajdú 1980: 18–19).
16