2011/2. szám - Irodalomtörténet

KÁLMÁN C. GYÖRGY
tos rossz érzései esetében: mintha SG valami elszigetelt, a körülményektől és környezettől
független, tiszta „irodalmiságot” tételezne fel, amely valahogyan lepárolható
volna addig, hogy már csak a valóban „belső” legyen a foglalatosság tárgya.
Ahogyan SG zárja tanulmányát, hasonlóan zárom magam is reflexióimat
– ma radéktalanul egyetértek ugyanis azzal, hogy „az irodalomtudománynak
kritikai tudománnyá kellene válnia, amely egyszerre képes reflektálni saját elbeszéléseinek
ideológiai feltételezettségére és egy adott korszak szereplőinek, intézményeinek
bonyolult és ellentmondásos kapcsolatokba rendeződő identifikációs
eljárásaira, politikájára. A két aspektus együtt érvényesíthető.” (220.) Annyit teszek
csak hozzá, hogy – amint éppen SG logikájából is következik –, biztos: ezt
a célt nem egyetlen irodalomtörténet-írási mód (hagyomány, retorika, történetformálás)
érheti csak el. Frontok vannak – vannak egymással vitában lévő, egymást
nem (jól) értő, egymást érvénytelennek tekintő felfogások az irodalomtörténetírás
funkciójáról, céljáról, módszereiről; és senki nem állíthatja, hogy ezek fölött
(eze ken kívül) állna. Nagyon fontos tehát az a munka, amelyet SG elkezdett – de
mindig lehet kicsit körültekintőbbnek lenni.
D OBOS ISTVÁN
„állni látszék az idő, bár…”
Irodalomtörténet-írásunk időszerű elméleti kérdései
a modernség kontextusában
Mintha megállt volna az idő a magyar irodalomtörténet-írás fölött. A vitaindítónak
szánt tanulmány a történeti irodalomértelmezés szélesebb mezejében veszi
szemügyre az irodalmi modernség hazai kutatását, de ha nem csalódom, a szakterület
helyzetéről felvázolt képe hozzávetőlegesen egy évtizeddel korábbi állapotot
rögzít. Befagyott vita felmelegítése nem vezet új kérdések kidolgozásához.
Schein Gábor kiindulópontként Kulcsár Szabó Ernő közel két évtizede íródott
munkáját választotta. A magyar irodalom története 1945–1991 megújuló vitákat váltott
ki 1993-as megjelenése óta, 1 de úgy látszik, 2011-ben már nem tartogat készenlétben
válaszokat az irodalomtörténet-írás időszerű elméleti kérdéseinek a megfogalmazásához.
A kultúratudomány felől megnyilvánuló egyoldalú kritikai érdeklődés
legalábbis nem képes újra szóhoz juttatni a 20. századi magyar irodalom
második felének alakulástörténetét felvázoló kézikönyvet, amelynek korszakretorikájáról
szinte minden elhangzott korábban, amit a vitaindító ismételten szóba
hoz. A címben megjelölt tárgy szempontjából a hivatkozott monográfiánál sokkal
beszédesebbnek bizonyulhatott volna a szerző legutóbbi, Megkülönböztetések.
Médium és jelentés az irodalmi modernségben című tanulmánykötete. 2 Véleményem
szerint az életmű egységének feltételezésére alapozva még a személyes műfajoknál
is kockázatosabb szaktudományos teljesítmények mérlegelésére vállalkozni. Az
egyes művekben megnyilatkozó öntudat szerkezetét, ellentmondásait és feszültségeit
– elsősorban a napló és az önéletrajzi műfajok vonatkozásában – a genfi iskola
képviselői méltatták önálló figyelemre, anélkül, hogy a szerző lélektani, eszme- és
élettörténeti egységére támaszkodtak volna. 3 A szerző viszonya éppúgy változhat
1
KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1993.
2
KULCSÁR SZABÓ Ernő, Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai,
Budapest, 2010.
3
A kérdéses életmű-elvű olvasás kapcsán olyan irodalmakra lehet itt utalnom, mint Jean Rousset
Le lecture intime. De Balzac au journal (José Corti, Paris, 1986.) vagy Georges Poulet Entre moi et
moi. Essais critiques sur la conscience de soi (José Corti, Paris, 1977.) című könyve.
234 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 VITA 235