2011/2. szám - Irodalomtörténet

DOBOS ISTVÁN
„ÁLLNI LÁTSZÉK AZ IDŐ, BÁR…”
tanúi lehetünk, amelyeket az értelmezés eltérő hagyományai bonyolítanak. Magam
úgy látom, hogy a legutóbbi évtizedben fokozatosan, de egyre gyorsuló iramban
közelednek egymáshoz a külföldi s a magyar irodalomtudományban zajló folyamatok.
Ez az egységesülés tette láthatóvá, hogy a szubjektum eltörlésének jegyében
lezajlott évtizedek után talányos módon még mindig tartja magát ez a metafizikus
maradvány vagy rögeszme, s az átértelmezett fogalom újrahasznosítására
tett kísérletek újabb és újabb területeken bukkannak fel. Nemcsak feminista,
poszt-dekonstrukciós, pszichoanalitikus indíttatású alapszövegek fordításai jelennek
meg magyarul immár közel egy évtizede folyamatosan, de magvas kommentárok
is. A szubjektum felülvizsgálatának jegyében zajló kutatásokkal párhuzamosan
bontakozott ki, részben ellentétes, „antihumanista” irányzatként a nyugati
tu dományosságban a Medienkulturwissenschaft, amely az ezredforduló után a filozófia
és a kommunikációelmélet mellett a hazai irodalomtudományban, s közelebbről
a modernség kutatásában is fokozatosan teret nyert. A helyi időszámítást
összevetve más időzónákkal mindig számolni kell a térbeli és időbeli eltolódásokkal,
ebből azonban nem következik az, hogy – Esterházy-átiratokat para frazeálva
– a hely, ahol vagyunk, nem volna létezésünk legfontosabb színtere, a viszonyítás
viszont alighanem elkerülhetetlen, s amint talán az iménti futó elemzésből látható,
ez nem is olyan egyszerű, sőt roppant kényes művelet, amint az lépten-nyomon
megmutatkozik a vitaindítóban is.
Schein látképe szerint a kultúra értelmezésében a német hagyományt ma az
angolszász értelmezési modell váltotta fel. Véleménye szerint a heideggeri bölcseletben
gyökerező német nyelvfelfogás a betű materialitására alapozott, amelyet
a humántudományban a szellem (Geist) és a tiszta ész (Vernunft) fogalmai határoznak
meg. Ezzel szemben az angolszász gondolkodás kitágítja a nyelv fogalmát,
írásnak tekint mindent, „amit az ember önmagából és a dolgokból csinál, illetve
ami eközben az emberrel és a dolgokkal történik, beleértve a szimbolikus eseményeket,
a kollektív rituálékat, a társadalmi szerveződéseket, a technikák és a médiumok
mindinkább előtérbe kerülő eljárásait. E társadalmi gyakorlatok szempontjából
is eltérő kultúrák közös alapfogalmává az írás vált” (209.). Schein a nemzetközi
tudományosságban tételezett fenti fordulat tanulságai alapján vonja le azt
a következtetést, hogy „a szubjektum önkonstruálásának és objektummá válásának
kettős dinamikája számtalan változatban ismerhető fel nyelvi magatartások
alaptényezőjeként. Úgy vélem, a nyelvi magatartások és az irodalmi diszkurzusok
vizsgálatakor az irodalomtörténet-írás nem zárkózhat be a nyelvnek a betű materialitásához
kötött fogalmi körébe.” (209–210.) A betű materialitásának kérdését
a ma gam részéről másként értelmezem Heidegger bölcseletében. A nyelvet
Hei degger nem kapcsolja a betűhöz, éppen ellenkezőleg, a beszélgetés szellemének
ér vényte lenítésén munkálkodó hermeneutikaellenes médiumarcheológia véli
a kom munikációt materializálhatónak a betűvel. 19 Heidegger gondolkodó nyelvről
beszél, amelynek a szelleme nem materializálható, mert a megismerő tevékenységgel
szem beállított gondolkodás feladata, hasonlóan a költészethez nem a dolgok
meg ragadása, hanem nyelv teremtése, mely a megértő látás számára új mezőket
tár fel. Mit jelent gondolkodni? Heidegger azt mondja, hogy a gondolkodás
a tudományokkal ellentétben nem eredményez tudást, nem segít hasznos életbölcsességhez,
semmiféle rejtélyt nem old meg, s közvetlenül nem ad erőt a cselekvéshez.
20 A gondolkodó nyelv „hallva néz és nézve hall,” ezért a médiatechnológiai
szemlélet nem képes kioltani szellemét, sem a nyelv látható, sem pedig
hallható médiumának az anyagszerűségével, így a betű materialitásával sem.
Messzire vezetne, ha a vitaindító konstrukciójának minden elemét számba
véve fejteném ki, miért gondolkodom másként Heidegger örökségéről, a kultúra
nyelvbe foglaltságáról, a „nyelvi magatartás” fogalmáról és irodalomtörténeti alkalmazhatóságáról.
Ezt a problémaköteget itt nincs mód részleteiben kibontani,
mivel a vitaindító elsőrendű kérdése a kultúratudományok mai helyzetére vonatkozik
az irodalomtörténet-írás összefüggésében. Egyetlen kézenfekvő példával
kívánom érzékeltetni, hogy mindazzal szemben, amit Schein állít a nyelvi
megelőzöttség „szűk” értelmezéséről, megállapítható, hogy a hermeneutikai szemléletű
irodalomértelmezés, amely belső irányzati tagoltságát tekintve az 1990-es
években sem homogén, gyakran elemezte a nyelvi világok feltartóztathatatlan
megsokszorozódásának, s véletlen találkozásának példájaként Esterházy remek,
fiktív Duna-menti útirajzát, a Hahn-Hahn grófnő pillantását. Magam úgy vélem,
hogy a posztmodern nyelvszemlélet akkor, a 1990-es években sem fedte el, hogy
az esztétikai tapasztalat nem elszigetelt nyelvi térben keletkezik, hanem az irodalom
körül morajló nyelvi világban. Esterházy írásművészete az előkelő esztétikai megkülönböztetés
fenntartása helyett a „ráhallgatást” ösztönözte a „világ nyelvi konverzációjára.”
Az Esterházy-szöveg olvasásában az is egyértelműen megmutatkozik,
hogy éppenséggel a Duna leírásában közbejövő diszkurzusok keveredése jelentette
a korabeli értelmezések közös felismerését, amely szerint a Duna, mint olyan, te hát
maga a dolog, amely szemben állna a megismerő alannyal nem, csakis nyelvi világok
részeként, értelmezett alakban létezik, mondhatni, Heideggerrel szólva, „In
der Welt Sein.” Schein bíráló megjegyzést tesz „a „nyelvi megelőzött ség” tisztán
esztétikai játékteréről, amelyből éppen azt hiányolja, amit az a fentiek szerint magában
foglal: a szociokulturális környezet nyelvi közvetítettségét, az irodalmi s
populáris regiszter, a művészet és a valóság merev szétválasztásának a fel oldását. 21
19
Friedrich KITTLER, Aufschreibesysteme 1800–1900, Fink, München, 1995 3 , 39.
20
Martin HEIDEGGER, Was heißt Denken?, Niemeyer, Tübingen, 1971, 161.
21
A fenti kételemű fogalmi megkülönböztetések belső korszakképző jelentőségre tehetnek szert
az irodalmi modernség alakulástörténetében. Két jelentős reflexióra emlékeztetnék. Wagner
246 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 VITA 247