2011/2. szám - Irodalomtörténet

BÁRDOS LÁSZLÓ
osztály tudta, hogy ebédre sonka volt vagy vesevelő, vagy hal, s az ételeket, melyeket
az élettan törvényei szerint már emésztett, szinte látták gyomrában, mint
egy üvegfalon keresztül.” – A bizarr részlet a nagy regényben a szóhasználatot
tekintve is meghökkentően hasonló, láttató metaforika révén keserű, kegyetlen,
a tragikus végkifejletre is előremutató, biologisztikus áltudományossággal dezantropomorfizáló
humánparódiává lényegül át.
Még érdemesebb az újraolvasásra Ignotus költészete, melyet Babits (ha egy
mé lyebb ellenkezés álcázására használta is méltatását) csakugyan megbecsült. Különösen
a Változatok szemjátékra, ez a Nyugatban folytatásokban (!) közölt hoszszabb
vers, melyet ambivalens kritikusa így jellemzett: „műfajilag is ritka és örömmel
látott tünemény a magyar poézisben, s az objektívebb hangú angol lírára,
Browning némely versére emlékeztet.” (Babits Mihály, Esszék, tanulmányok, Szépirodalmi,
Budapest, 1978, I, 508.) Csaknem egy évszázaddal később a költeménynek
más vonásai is szembetűnnek: trivialitást és monumentalitást egyensúlyozó
nagykompozíciója, a zenei és szerelmi alaphelyzet (egy hangversenyen létrejövő
szemkontaktus) kettősségét sokszorosan kiaknázó mediális sík- és szintváltásai,
a térszerkezet többszörös osztottságának poétikája, virtuóz, de egyúttal a receptív
mélyrétegeket is megmozgató, gazdag (idegen és specializált elemeket is beépítő)
nyelvisége, költői stilisztikája.
Angyalosi Gergely könyve mindenesetre meghatározó tájékozódási pont a kevéssé
vagy félreismert életműnek mégiscsak legfontosabb rétege, a kritikai tevékenység
szükséges és sürgető újrafölfedezésében. Az Ignotus-tanulmányok szerencsés
módon máris egy többszereplős gondolkodási folyamat részesének látszik.
A recenziónkban idézett példákon kívül 2010-ben egy vaskos kötet is megjelent
Ignotustól-Ignotusról a Múlt és Jövő gondozásában: a Túl az óFerenczián című
gyűjtemény – alcíme szerint – „válogatás Ignotus pszichoanalitikus vonatkozású
írásaiból”, ám a felkínált szövegek érdekességén kívül csak egy elő- és utószóba
elosztott, kissé kaotikus gondolatsorral szolgál (írta és a kötetet szerkesztette Hárs
György Péter), amely az életmű irodalmi alapkarakterétől elszakadni nem tud,
mégis elködösíti azt. Angyalosi könyve azonban, nem mellékesen szakszerű, mégis
élvezetes, nemritkán szellemes stílusa, előadásmódja jóvoltából is, további válaszokat
vár, mivel hozzájárult a közös elmélkedés, az igazi gondolatcsere létrejöttéhez
s folytatásához.
(Universitas, Budapest, 2007. [Klasszikusok])
H OVÁNYI MÁRTON
Dávidházi Péter: Menj, Vándor.
Swift sírfelirata és a hagyományrétegződés
Sírolvasás
A Pécsi Tudományegyetem Thienemann-előadásainak keretében 2008 őszén Dávidházi
Péter adott elő három alkalommal Swift sírfeliratáról és a hagyományrétegződés
fogalmáról: ezek az előadások 2009-ben láttak nyomtatott formában is
napvilágot. Az olyan fontos és átfogó igényű műveket, mint a Hunyt mesterünket
vagy az Isten másodszülöttjét jegyző irodalomtörténész új monográfiájában a szellemtörténeti
iskola prominens alakjaként számon tartott Thienemann Tivadar
következő gondolatát tette meg könyve mottójául: „Az írásbeliség tehát feliratos
emlékekkel kezdődik, ezért az írott irodalom fejlődésének kiindulását az epigraphia
emlékein kell megfigyelnünk.” (Thienemann Tivadar, Irodalomtörténeti alapfogalmak,
Danubia, Pécs, 1935, 72.) Dávidházi Péter meghívásnak fogja fel 20.
századi elődjének ezt a gondolatát, ezért fordítja figyelmét az epigráfia négy darabja
felé. Arany János, egy pannóniai házaspár, Jonathan Swift és Thienemann
Tivadar sírversét, illetve utolsó akaratának szövegét értelmezi a szerző, gazdag intertextuális
és elméleti utalásrendszert hozva mozgásba. Mindeközben arra vállalkozik
az értekező, hogy Thienemann örökségének Magyarországon kevésbé
ismert szegmenseivel is számot vessen, műveit ezáltal is „hazahozva” (167.) az
Új világból. Utóbbi törekvése azért is jelentős, mert a hazai irodalomtudomány
sok kal inkább a Horváth János nevéhez kötődő hagyományt ápolja, miközben
méltatlanul keveset szól például az angolszász és német nyelvterületen is jelentős
hatást gyakorló Thienemann munkásságáról. A kiegyensúlyozottabb tudománytörténeti
értékelésre törekvés kétségtelenül nagy érdeme Dávidházi előadásainak
és könyvének egyaránt.
A Menj, vándor szerkezetét tekintve három nagyobb fejezetre tagolódik. A könyv
első harmadában Dávidházi a sírfeliratok vizsgálatára szóló meghívásról gondolkodik,
gyakorlati példákkal és az elméleti háttér felvázolásával kontextualizálva
Thienemann korábban idézett mondatát. Ez a fejezet, amely Thienemannt kor-
272 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2 SZEMLE 273