fórum - Színház.net

minősítette - még ha bántó éllel is - aművet úgy, hogy az olyan darab, mint „ aV i h a r , nem dráma, hanem vásári komédia".A bírálók azt is szemére vetették aszerzőnek, hogy „itt nem e g y szerelmetlátunk, hanem kettőt: Katyerina szerelmétBorisz és Varvaráét Kudrjas iránt. E z c s a kkönnyed, francia bohógatokban engedhetőm e g " . (Kiemelés tőlem.) Ugyanakkor ezaz ellenvetés azzal is ki-egészül, hogy„Kuligin minden deklamációját, Kudrjasés Gyikoj összes gorombáskodását kilehetne hagyni anélkül, hogy a lényegbármi kárt szenvedne tőle, nem is szólvaaz eszelős úriasszonyról és azokról abeszélgetésekről, amelyeket a városiak azivatar alatt folytatnak " . Ezek az alakok,akik e vidéki „életkép" hát-terét alkotják,mindannyian vígjátéki figurák. Azörökmozgó tervéről ábrándozó Kuligin, atöbbnyire részegen hőbörgő Gyikoj, abigott és demagóg zarándoknő, aledérségéből idegbeteg vész-madárráfonnyadt úriasszony és a többiek. Amnemcsak a mellékszereplők, a főhősök ishordoznak komikus vonásokat. Tyihon, aziszákos, gyámoltalan papucsférj, atehetetlenségében csak álmodozásra képesBorisz, a katonás anyós is nevetségesalakok, ám az a közeg, amelybenmegjelennek, s a közöttük húzódóerővonalak, kapcsolataik már egy másminőséget hordoznak, félelmetessé éskeserűvé teszik őket, s velük a világot is.A mű fabulája is tartalmaz vígjátékijegyeket. A dohos levegőjű, a világtólelzárt kisváros, Kalinov lakói mind-mindvalamilyen hiánnyal küszködnek, egytőlegyig kudarcos emberek. Az egyikcsaládban a fiatalasszony szerelmes leszegy ifjúba, s az alső alkalommal, amikorpapucsférje kiteszi a lábát hazulról,„intrikus " sógornője biztatására randevútad titkos szerelmének. A találkák sorrakövetik egymást, ám tíz nap után, azígértnél előbb visszatér a férj, s a kapcsolatnem folytatható. Itt azonban Osztrovszkijmár nem a vígjátéki megoldástalkalmazza, ahogyan a szüzsében is minduntalanelhelyez a tragikus végkifejletreutaló jelzéseket. A komédia intrikája, apapucsférj felszarvazása fölébe itt „asötétség birodalmának" stilizált életképekerül. Legyenek a részletek bármilyennevetésre ingerlők, a világ egésze mégis„félelmet és részvétet " kelt.Mindez elsősorban annak tulajdonítható,hogy műve főhőséül Osztrovszkijegy olyan alakot állít, akinek jelleme,magatartása túlmutat ezen a kigúnvolnivaló világon, ám aki éppen ebbe a világba,ennek kegyetlen törvényeibe fog belepusztulni.Katyerina alakja csak e jelleménekéles ellenpontját képező hát-térelőtt emelkedhet erre a tragikai magaslatra.Ez a kontraszt a hősnő és környezeterajzát is árnyaltabbá teszi. Katyerinanem forradalmár - legalábbis manem hiteles magatartásmintájának ez azolvasata. Sokkal inkább elfogadható az aDobroljubov által adott jellemzés, hogy„Katyerina egyáltalán nem tartozik a lázadójellemek közé, akik mindig elégedetlenek,akik mindenáron rombolniszeretnének. Ellenkezőleg: elsősorbanépítő, szerető, ideális jellem. Ezért akarmindennek értelmet adni, mindent megnemesíteniképzeletében". Az ő alakjábanOsztrovszkij egy nagyon kényesegyensúlyt valósít meg: egyfelől kielégítiazt az igényt, hogy - miként Schillermondja - a „kegyetlen" nézőnek ártatlanáldozatok kellenek, másfelől azt, hogymégse hiányozzék a „bűn"; s az író eparadoxon megvalósításával teszi tragikussáKatyerina figuráját.A dráma többi szereplőjével ellentét-benKatyerina még nem elidegenedett ember,ő még azonos önmagával, nemkülsőségek, a kényszerű normáktól valószorongások mozgatják, minden motivációjabensejéből fakad. Tragikus kísérleteéppen arra irányul, hogy személyiségébőlszármazó vágyait érvényesítse,ám ebben a világban a cselekvés és a megítéltetésnem a bensőből, hanem a külső -és már idegenné vált - szokásokból ered.Ez a „közösség " nem tűri és nem teszilehetővé a személyes élet megvalósítását.Mert nemcsak a kegyetlen anyós,Kabanova áll szemben ezzel a törekvéssel,hanem Gyikoj is, sőt Flokjusa és azeszelős asszony is ezt a korlátozó tradíciótképviseli.A vígjátékíró Osztrovszkij Katyerinamegformálásában a shakespeare-i tipizálástvalósítja meg, s ezen a ponton fordulát a részletek szatírája az egész tragédiájává.A kalinovi közegben megjelenőautonóm ember pedig szükségszerűelbukásával szintén Shakespeare főhőseineknyomába lép. Útját mások helyettis járja, hiszen Kuligin, Borisz és Var-varais hozzá hasonló módon otthontalannakérzik magukat ebben a világban, ám őkmindannyian kompromisszumot kötnekkörnyezetükkel, és ha a „de miért élekén?" kérdését fel is merik tenni, aválaszadáshoz már nincsen bátorságuk.Osztrovszkijnak a korabeli francia drámánvaló iskolázottsága magyarázza,hogy az 1859-es moszkvai bemutató utánaz első külföldi premier Párizsban volt,igaz, harminc évvel később. A darabszínpadi pályafutásának legjelentősebbrésze az orosz-szovjet rendezők működéséhezkötődik. A mű gazdagságárailletve inspiráló voltára jellemző, hogyigen eltérő ars poeticájú művészek állítottákszínpadra. A rendezőközpontúMejerhold az első világháború alatt visziszínre, majd megrendezi Tajrov, akiMejerhold rendezői mindenhatóságothangsúlyozó elvétől eltérően színészcentrikus.Bemutatja a művet Nyemirovics-Dancsenko, később, az ötvenes évekbenOhlopkov, azután Tovsztonogov (aki viszontaz írói mű feltétlen tiszteletben tartásáthangsúlyozza). De színpadra állítottaa V i h a rt Laurence Olivier, John Dexter,Giorgio Strehler is. A magyar-országibemutatók közül az elmúlt évtizedekbőlkettő emelkedik ki: a Thália Színházé és agyőrié. Kazimir Károly 1967-esrendezéséről az akkori kritika ígyvélekedett: „A V i h a r előadása súlyosművészi tévedés - de akkora, hogy mármártiszteletre méltó. " A DérynéSzínházban 1971-ben Csongrádi Máriaállította színpadra a művet, 1975-benDebrecenben pedig Horváth Jenő - ez akét bemutató különösebb visszhang nélkülmaradt. Annál alaposabban elemezteviszont a szaksajtó Harag György 1979-esgyőri vendégrendezését - így a SZÍNHÁZ1979/8. száma is tanulmánybanfoglalkozott a produkcióval.A decemberi zalaegerszegi bemutató,melyet Gergely László rendezett, nagyonpontosan és árnyaltan kidolgozott munka,hű az írott drámához, és döntően aszínészi játékból bontja ki a mű jelentésrétegeit.A nézőtérre lépve a leengedettvasfüggöny előtt két pravoszláv képszegélyezi a színpadot: balra egy görögkeletikorpusz, jobbra egy repedezett,megfakult freskó. Az előtérben egy szabálytalanfalú gödör tátong: ez a Volgapartiszakadék, a titkos találkahely jelzése.Menczel Róbert díszletében a nyitó-képjátéktere üres; nem az viszont a hát-tér. Akét hatalmas, középütt érintkező fehérháttérfüggöny mögött felsejlik egy -később majd láthatóvá váló - szerkezet:gerendákból áll ez a váz, fő irányuk afüggőleges, de az egész konstrukció lényegébenfelismerhetetlen. A látvány egytermészeti katasztrófa utáni képre emlékeztet,eltűntek a párhuzamosok és a derékszögek,az állványzat megrokkant, afatraverzek elvesztették statikájukat. Aszabadban játszódó jelenetekben a színen