fórum - Színház.net

David Storey: Otthon (Dunaújvárosi Bemutatószínpad). Győry Franciska (Marjorie), KőmívesSándor (Harry), Bálint András (Jack) és Koós Olga (Kathleen). (lklády László felv.)taton skizofrénia - elejtett célzások igazságában.És ha Storey mégis azt akarjamondani - mert azt akarja mondani -,hogy ez a sors várhat valamennyiünkre,akkor a helyszín ilyetén konkretizálásameglehetősen ellentmond szándékainak,Persze ugyanakkor a helyzet mégsemilyen egyértelmű, ehhez David Storeypályájának ebben a három évében túlságosantehetséges volt. Mert az Otthonugyanakkor rólunk is szól, ez az elmegyógyintézetvalóban valamennyiünk„otthona", a szereplők sejthető drámáimegrendítenek - nemcsak betegek ők,hanem általában beteg emberek, időnkéntpedig elsősorban emberek, csak eminősítések hierarchiáját nem érezzükigazán meggyőző, kényszerítő erejűnek.A dráma előadástörténete jól mutatja:valahányszor egy rendező, nyilván afentebb megfogalmazott kielégületlenségtőlhajtva, megkísérelte előadását valamelyikkínálkozó lehetőség felé elbillenteni,a kényes egyensúly felbillent, avarázs megtört. Igazi sikerről csak azősbemutató visszhangja tudósít, s ezvalószínűleg elsősorban a két zseniálisidős színésznek, John Gielgudnak ésRalph Richardsonnak köszönhető, akikutolérhetetlenül értenek (Sir Ralph sajnosmár csak értett) hozzá, hogy a britgentleman viktoriánus viselkedési kódexénektovábbélő formáit egyszerre ábrázoljákmuzeálisnak és elevennek, életidegenségébengroteszknek és ugyanakkormegrendítőnek. Ez egyébként egyikoka a mű hermetikus voltának: az a bizonyoslegendás „small talk", a semmitmondásból,sztereotípiákból, képmutatóelhallgatásokból és őszinte belső szemérembőlösszeálló fecsegés, amely az igazikommunikációt pótolja s részben épp azattól való görcsös félelemből fakad - samely a két férfi főszereplő beszélgetéséneknagy részét kiteszi -, olyannyira angol,hogy Anglián kívül könnyen hathat pusztakabarémókának, még akkor is, ha Storeymagasfokú tipizáltsággal, első-rendűirodalmi színvonalon és pontosankomponált, sajátos drámai dinamizmussalműveli. Gielgud és Richardson általamsajnos nem látott alakítása ezért mindenbizonnyal valami speciálisan angoldimenzióval gazdagíthatta a darabot: azéletidegenségnek, a valóságról valóleválásnak és a társadalom ,bosszújának"gyökereit épp azokban a hagyományosangol magatartásformákban tárták fel,melyek a brit gentlemant állítólag ma iskell hogy jellemezzék, de jaj a gentlemaneknek,ha ezeket valóban komolyanveszik. Es persze itt van a szereplők életkoránakkérdése is. Noha Storey - a közhittelellentétben - egyértelműen negyvenesekneknyilvánítja szereplőit, s jó középkorúszínészek bizonnyal LindsayAndersonnak is rendelkezésre álltak volna,döntése nem lehet véletlen: az akkorhatvanhat éves Gielgud és a hatvannyolcéves Richardson a szenilitás finom érzékeltetésévelnyilván biológiai hidat emeltekaz amúgy némiképp feleselő szociológiaiés patológiai vonatkozások közé.Mivel Angliában nemcsak a két úriemberbenmegtestesülő „upper", hanem a„lower middle class " -nak is megvannak amaga egyezményes specifikumai, bizonyáramég a két nő ábrázolása is hamisítatlanulbrit tartalmakkal telt meg. AKathleent játszó Mona Washbourne sűrűnkivillanó ormótlan bugyija (lásd zord britidőjárás és autóhiány kombinációja)például eleve kód-jel volt, és mindenkiszámára érthetően tette megrendí-tően inkongruenssé a finomkodó kacérkodáskísérleteit. Holott voltaképp a darabmég azt sem indokolja meg a kellőhézagtalansággal, hogy miért volt szükségés miért épp ebben a felállásban a négyszereplő társadalmi differenciálásáraez ugyanis elég feltűnő ahhoz, hogy értelmetkeressünk benne, de nem elég árnyaltés indokolt ahhoz, hogy egy társadalmimikrokozmosz kísérletét lehessenbelemagyarázni.Az angol szimbólumokra kevésbé fogékonykülföldi nézők beavatása érdekébena külföldi rendezők különféle beállításokkalkísérleteztek, hiszen a csábításhárom véglet felé is adott. Hol lemeztelenítettbecketti végjáték folyt a színpadon,hol kedélyes-bogaras öreg urak és hölgyekbohózatos csevelye, hol pedig virtiglidiliházról szólt a játék, megfelelő klinikaitünetcsoportokkal, színpadképpel, sőtkülső zajhatásokkal. Az igazi, a londoniősbemutatót kísérő siker mindenüttelmaradt. Storey darabján az író szándékaellenére nem lehet segíteni. Az egyetlencélravezető megoldás a többértelműségvállalása, kockáztatva azt is, hogy ez atöbbértelműség némi zavart,kielégületlenséget szül a nézőben. Vagyisnincs más lehetőség: vállalni kell a darabalapvető hiányosságát, bízva a darab erényeibenés abban a pluszban, amelyet egyStoreyra - és korunkra - hangolt előadás anéző élményéhez hozzáadhat.Merész az állítás, hiszen csak sajtóvisszhangoktámasztják alá: úgy érzem,minden eddigi nem angol előadás közülPaál Istváné állhat legközelebb LindsayAnderson elképzeléséhez. Amiben egyetlenmínusz van: ez az előadás nem Angliábanszületett, nem apellálhat közösnemzeti mitológiára, márpedig ez a da-raba legegyenesebb úton akkor jut el azáltalánosítható értelemhez, ha egy nemzetiasszociációs zónán halad keresztül.Bonyolult a képlet, hiszen akár a vérbeliabszurdok egyetemes jellegű parabolisztikusképei, akár egy telivér realista drámasokkal könnyebben honosítható, mint ez ahibrid hatáselemekből álló színpadiszövedék. Ezért Paál István e színpadimunkája inkább nemzetközi, mint magyarelőadás - bármely fesztiválon sikertarathatna -, és ebből adódik bizonyoslégies sterilsége. Viszont talált Paálvalamit, amivel oldhatja ezt a hatást: aköltőiség egyetemes hatástényezőjét.Koncepciójának alapeleme: az emberitehetetlenség megrendítő volta. Kinn az„életben " legalább a virtuális cselekvéslehetősége és illúziója adott, a