2004. április - Színház.net

KRITIKAI TÜKÖRBalla Eszter és Gula Péterôket, részint mert kiütötték a hagyományos negédes-giccses énekstílust, részint mert vokálishiányosságukat színészi kifejezôerôvel és energiával pótolták. Ma már, a hôskorelmúltával valószínûleg nem elégednénk meg ennyivel, Balla Eszterbôl pedig az erô és azenergia is hiányzik, sápadt személyisége alig jön át a rivaldán, bár kétségtelen, hogy meglehetôsenlazán, svunggal, mondhatni, magabiztosan imitálja a könnyedséget.Mindazonáltal hiba volna egyetlen színész nyakába varrni a sikertelenséget, azon azalapon, hogy neki van a legnehezebb feladata. Az elôadás többi szereplôjének a teljesítményeis minimum hullámzó, a legkevesebb, ha azt mondom, hogy mindannyian voltakmár jobbak. Ezért pedig a rendezô, Radoslav Milenković felelôs, akinek emlékezhetünkkorábbi – elsôsorban a stúdióban létrehozott – markáns elôadásaira. Milenković eddigakkor volt jó, amikor nyers, életerôs sorsokat, társadalmi-emberi drámákat vitt színpadra.Kiváló érzéke van a tragikum stilizált-költôi ábrázolásához, de nem mozog otthonosan aszalonias terepen; a könnyedség és a frivolitás nem az ô asztala. A Candide átmenet akettô között, a rizsporos rokokó finomkodás és cikornya látszatát töri át benne az erôszak,a rothadás és a szenny gunyoros ábrázolása, tehát elvileg teret nyit egy olyan rendezôszámára, aki képes differenciáltan gondolkodni. Milenković tudja, mirôl van szó, ezkiderül a színpadképbôl. Juraj Fabry díszletének egyik fele rokokó keret, girlandos szuffitákkal,a másik fele ablak- és ajtóhasítékokkal ellátott, grafitszürke romos falimitáció,amely a bal portálnál rögzített tengelyén beforgatható a rivaldával párhuzamos állásig. Eza viszonylag egyszerû megoldás leképezi a darab duális természetét. A színpad hátterébenSimarafotókifeszített ekrán megvilágításával a mögötteelhaladó alakok perspektivikus árnyjátékhatását keltik; mintha mûvészi könyvillusztrációelevenedne meg marionettfigurákkal.Ebben a keretben mindenesetre ellehet játszani a darabot.A baj ott kezdôdik, hogy a rendezô marionettkéntmutatja be a fôszereplôket is,egy rokokó táncjelenetbe oltott futkározáserejéig, amely olyan gyorsan, olyan jelzésszerûen,olyan súlytalanul zajlik, hogy nemjegyezzük meg az arcukat, a nevüket – nemkapunk róluk benyomást. Ez azzal a hátránnyaljár, hogy az alapfiguráknak nincsszemélyiségük, súlyuk, karakterük, ennélfogvasemmilyen viszonyba nem kerülünkvelük, s amikor szempillantás alatt elkezdôdika történetük, nincs okunk érdekelttéválni a sorsukban – közömbösekmaradunk irántuk. Van ugyan egy közvetítôköztünk és a színpadon történendôkközött, Znamenák István, aki Voltaire-t ésPangloss mestert játssza; elôbbiként allonge-parókábanszemléli ironikusan azenei elôkészületeket, a nyitányt, a játékkezdetét (parókáját levéve kortárs narrátorráválik), utóbbiként kitömött hassal,göcögve-döcögve maga is marionett. Funkciójamég sincs meghatározva kellôen, vagyinkább nincs hozzá dramaturgiai kötôanyag.Znamenák jó színész, a lezser, könynyedviselkedés mestere, ironikus metakommunikációjamost is hatásos, de éppmert nincs helyzetbe hozva, megmaradmetakommunikációnak. Nem tudni pontosan,mit képvisel, az események gunyoros,velünk öszszekacsintó kommentátorát(ez lenne a logikus, de kevés hozzá a szövege)vagy az egész demonstráción kívülálló színházi játékmestert (jobb híján errekövetkeztethetünk fejcsóválásaiból, roszszallótekintetébôl, a hosszabbra nyúltzenei részek leállításának szándékából).Valódi funkció nélkül mintha önironikusanvéleményezné magát az elôadást – legalábbisez „jön le”. Lenne még egy lehetôség,hogy több alkalommal lépjen be a játékba,mint ahogy egyszer be is lép, amikora latin-amerikai diktátor, az alattvalóit lelôdözô„Guvernádor” szerepét játssza. Haegyszer megteszi, miért nem teszi megtöbbször? Vagy egyszer sem. Így ötlet marad,holott gondolat is lehetne. MindamellettZnamenák szofisztikált személyiségelegalább kifejezi a darab elegáns, fölényes,cinizmusba hajlóan ironikus személetét.Az elôadás azonban éppen a frivolitás, aparódia és a keserû indulat között nem találjaaz egyensúlyt. Ehelyett inkább durva éshangos, nem épít a szörnyûségek nyájas bemutatásánakkontrasztjára. A játékötleteksincsenek eléggé kidolgozva, szellemes példáula kergetôzô szerelmesek fölbukkanásaa fal különbözô nyílásaiban – a fej és a lábegymástól többméteres távolságra jelenikmeg, két színész játssza –, de pontatlan-2 2 ■ 2004. ÁPRILISXXXVII. évfolyam 4. szám