Erdőváros meséi 2.

− Vajon mi bánata lehet ennek a gyereknek?
Elindult Lilla után.
− Szervusz, kislányom! Szép csokrod van!
– szólította meg a nyúllányt. Tudod, hogy
minek a szimbóluma ez a virág? – kezdeményezte
a beszélgetést.
− Nem igazán! Nekem csak megtetszett.
Olyan egyszerűen, de méltósággal fehérlenek
a zöld fűben. Van itt búzavirág, meg pipacs
is, de valahogy nem éreztem úgy, hogy
ide illenének – válaszolta Lilla zavartan.
− Szeret, nem szeret, könnyek, szenvedés,
az eldöntendő sors virága, jövendőmondó
– mosolygott Sólyom bácsi. – Látom, te is
szirmát szegted egynek – nézett arra a virágfejre,
amely foghíjasan virított a többi
között. – Mire vagy kíváncsi? – érdeklődött.
− Semmire – zárkózott magába Lilla. S nagy
sokára sóhajtott egyet. – Azt úgysem tudhatom
meg – mormogott maga elé.
− Mit szeretnél megtudni? Mindenre létezik
válasz – mondta Sólyom bácsi, és puhán a lány
fejére tette a
szárnya hegyét.
− Ugyan már! – csattant fel a lány – azt sem
tudjuk, hogy mekkora a világegyetem! Egy
csomó betegséget nem tudunk meggyógyítani!
Nem látunk mások fejébe! – kiabálta
indulatosan.
− Kinek szeretnél a fejébe látni? – érzett
rá a lényegre Sólyom bácsi. – A kérdéseidet
valóban kutatják még. De szerintem arra,
ami velünk és körülöttünk történik, megtalálhatjuk
a válaszokat. Csupán magunkban
kell egy kicsit keresgélnünk – nézett komolyan
Sólyom bácsi.
− Mintha az olyan könnyű volna! – berzenkedett
Nyúl Lilla. – Pont, hogy nem tudhatjuk!
Nem látunk mások fejébe! Nem tudjuk, mit
akarnak! Mit miért csinálnak! Mit várnak
tőlünk! Miért nem… − s itt hirtelen elhallgatott.
– Miért nem mondanak semmit...
− Igazad van – bólogatott a Sólyom. – Pontosan
nem tudhatjuk ezeket. De nem is ez
a fontos. Mit érünk azzal, ha mások minden
gondolatát ismerjük, de azt nem, hogy mi
miért érzünk úgy, ahogy, s hogyan alakíthatunk
ezen?
47