Erdőváros meséi 2.

Az álommaratonnak Eda mami vetett véget:
− Ébresztő, hétalvók! Ki segít nekem a
reggeli terítésben? – tapsikolt lágyan. A
ragadós álomcseppek próbálták még egy
ideig hatalmukban tartani a gyerekeket,
de aztán a reggeli szó hallatára néhány
táborlakó gyomornedvei beindultak, és
hangos korgással követelték, töltse már
meg végre gazdájuk a gyomrát.
− Hú, de éhes vagyok! Mi a reggeli? – nyújtózkodott
egy hatalmasat Róka Miki.
− Ha segítesz nekem, hamarabb megtudod!
– jegyezte meg ravaszul Eda mami. Taktikája
bevált, mert Róka Miki felpattant és
elrobogott a konyhába.
A többiek is felkeltek. Gyorsan megterítettek,
és az asztal köré ültek. Mindenki némán
evett, és szomorúan bámult maga elé.
− Mi nyomja a lelketeket? – nézett rájuk
aggódva Eda mami.
− Ez az utolsó nap! – sóhajtott Medve Matyi.
− Vége a tábornak, és ezért lóg az orra
mindenkinek.
− S ha bánatosak vagytok, könnyebb szívvel
mentek haza? – kérdezte Eda mami.
− Á, dehogy! – legyintett Macska Vanda. –
Az enyém már most olyan nehéz, hogy alig
bírom el – mondta, s színpadiasan az asztal
alá rogyott.
Halk nevetés kísérte a kis színjátékot, de a
vidámság nem volt az igazi.
− Tehetjük szebbé is ezt a napot – kezdett
bele Eda mami mondandójába, de Róka Miki
közbevágott:
− Megszavazzuk, hogy hosszabb legyen a
tábor? – rikkantotta reménykedve.
− Azt nem tehetem, holnapután kezdődik
az iskola – rázta a fejét Eda mami. – Viszont
összegyűjthetnénk a legszebb emlékeinket,
s ezzel a csokorral már könnyebb
lesz a hazamenetel – javasolta.
− Emlékezni az öregek szoktak! – dörmögte
értetlenül Medve Matyi.
− Biztos vagy benne? – mosolyogta el magát
Eda mami. Szerintem tegyünk egy próbát!
Kérlek benneteket, hogy meséljétek el
egymásnak és nekünk, mi volt számotokra a
tábor ideje alatt a legjobb történet!
94