Erdőváros meséi 2.

− Ó, azt már ismerem! Engem inkább a te
világod érdekel! – rázta a fejét Marci. –
Van itt még valami a kopárságon kívül? – érdeklődött.
− Odalenn, a mélyben varázslatos világ húzódik,
de csak az láthatja, aki a saját világát
már ismeri és érti – válaszolt Katka.
– Nézz hátra, kérlek!
Mókus Marci hátranézett végre, és elállt
a szava a látványtól. Tudta, hogy a Földet
kék bolygónak is hívják, de soha ilyen eleven
kéket és zöldet nem látott még. Szinte
látta maga előtt az óceánok élővilágát,
a dzsungelek zöld elevenségét. A felhők
fehéres fodorral csipkézték a bolygó
gömbölyűségét.
− Néha jó távolról szemlélni a dolgokat. Így
egészen másnak tűnnek, ugye? – fogta meg
a kezét Katka.
− Igazad van! Jártam erdőben, voltam tónál,
ismerem a hegyeket, a felhőket! De
így, távolról minden más! Nem csak a részletek
rajzolódnak ki, hanem az egész egyben
látszik! Csodálatos! Most már tudom,
milyen világba tartozom, és mitől kerek ez
az egész! Köszönöm, hogy megmutattad! –
hálálkodott Katkának.
− Most már megnézhetjük az én világomat
is! – mondta Katka. Kettőt tapsolt, s a talaj
megnyílt alattuk. Álomszép színes világ
tárult fel. Érdekes módon nem élőlények
és tárgyak, hanem ismerős színek, illatok,
képek alkották. Ahogy beljebb sétáltak,
egyre ismerősebb volt a táj, Marci egyre
inkább otthon érezte magát.
− Úgy érzem, mintha már jártam volna itt,
annyira az én világom! – lelkendezett.
90