Életigenlők 2020. tél-ünnep

Címlapsztori
ÉLETIGENLŐK
majd azt mondta, nagyon furcsa
dolgot fog mondani; arra gondolt,
engem is megnézne a Máriaként.
Nagyon ledöbbentem,
hogy „ééén a Mária”, egyáltalán
nem vagyok olyan… én nem vagyok
„furcsa”. Az elején úgy éreztem,
hogy ez eképsztően merész
gondolat Ildikótól. Ám ahogy
egyre többet beszéltünk róla,
volt egy olyan pillanat, amikor
átkattantam. Rájöttem, hogy az
a bennem lakó kislány, aki voltam,
nagyon is hasonlít Máriára
és róla sok-sok mindent fel tudok
hozni az emlékeimből, hogy felépítsem
ezt a szerepet. Végül is
Ildikó kb. háromszor megnézett
és a harmadiknál azt mondta,
hogy meggyőztem. Úgy mentem
a castingra, hogy a hajam, a
sminkem és a ruháim is egy nagyon
más, egy addig ismeretlen
Szandrát mutattak.
- Úgy tudom, hogy a tekintetedet
is átalakítottad úgy, hogy
a benned élő kislányt tükrözze…
- Igen. A második körre, amikor
mentem Ildikó írt nekem
egy e-mailt, hogy ha színházban
csinálnánk, még beleférne, de a
szememben annyi a nőiesség és
a szexualitás, a szenvedély, hogy
ezt szerinte nem fogom tudni
leblokkolni, a kamera pedig mindent
lát. Nagyon dühös lettem,
mert én színész vagyok, és nem
múlhat valami azon, hogy milyen
a szemem vagy, hogy hogyan
nézek. Aztán bementem a fürdőszobába
és addig gyakoroltam a
nézést, ameddig olyan nem lett,
mint Máriáé, nem naiv, aki semmit
nem tud a világról, hanem
igen is határozott, csak még nem
fedezte fel a nőiségét. Úgyhogy
egyszer csak úgy éreztem, hogy
ez az, megtaláltam a nézést.
A harmadik forgatásra, ami az
utolsó esélyt jelentette, ezzel az
„új tekintettel” mentem és egy
olyan blúz volt rajtam, ami nagyon
nem állt jól nekem, viszont
Ildikó a vállamat se látta benne, a
szemeim pedig Máriát tükrözték.
Sikerült.
- Hol vannak komfortzónáid?
- Nekem nagyon sokat jelent
a biztonság, ez például olyan
hétköznapi dolgokban is megmutatkozott,
hogy régebben,
ha étterembe mentünk mindig
ugyanazt ettem, szerettem
ugyanoda menni sétálni, szerettem
ugyanolyan karácsonyfadíszt
rakni a fára… Szerintem
Ervin hatása, hogy ezekből a biztonsági
zónákból kilépkedem,
ő volt az első, aki meggyőzött,
hogy megegyem a garnélarákot,
a polipot, egyéb tengeri herkentyűket.
Ezt azelőtt elképzelhetetlennek
tartottam, de ő valahogy
ellazított és ez sok minden másban
is így van. Van egy szabálykövetésem,
valahol van bennem
egy konzervatív ember, ami –
most hogy elgondolkodom rajta
jobban – érdekes, mert közben
abszolút megvan bennem az ellenpólus,
a szabadság, a szabálytalanság
szeretete is.
- Helyzetek, személyek hatására
kilépsz a megszokásból?
- Most hogy beszélünk róla,
eszembe jutott például a repülés.
Nem a repüléstől féltem, hanem
5
az egyedül repüléstől. Attól tartottam,
hogy elrontok valamit,
rossz helyre megyek. Ez egy falusi
kislányra szerintem gyakran
jellemző. Erre jött a Testről és
lélekről sikere és vele sorjában
a külföldi fesztiválmeghívások.
Úgy osztottak el minket a sok
helyre, ahová hívtak, hogy a producerek
mentek az egyikre, Enyedi
Ildikó a másikra,
én meg egy harmadik
helyre. Az elején
azt mondtam, hogy
nem, nem, nem repülök
egyedül. A
tízediknél voltam,
amikor megértettem,
hogy minden
félelmemet azért
kapom, hogy legyőzzem
őket. Szóval
nekem abszolút
ki kellett lépnem a
komfortzónámból,
de már cseppet
sem bánom.
- 2017-ben a
Legjobb Európai Színésznő Díjat
megkaptad. Megható pillanatok
voltak, ahogyan átvetted
a díjat, veled együtt sírtam…
Szereted a díjakat, az ovációs
ünneplést, a tapsot?
- Nagyon-nagyon boldog
voltam. Nem egy magyar színházi
díjat kaptam elsőnek, amire
vágyik az ember, hanem egy
európai filmes díjat. Az igazság
az, hogy én csak előtte fogtam
fel, hogy ez az európai Oscar-díj!
Korábban nem követtem az európai
filmes díjátadókat, nagyon
furcsa volt, hogy hogy kerülök
én ide… Sokkoló volt. A legnagyobb
büszkeség volt, mégis
sokat sírtam. És az, amikor anyukám
megnézte, és azt mondta:
„Igen, ez az a Szandrika, akit ismerek.
Ez az én kislányom.” – ez
szavakkal elmondhatatlan öröm.
- Az egyik főszerepet játszod.
Ez a film is díjesőt ígér.