Életigenlők 2020. tél-ünnep

Pszicho
ÉLETIGENLŐK
A gyászmunka része
a harag
A halálát kívánom, milyen
ember vagyok én?
Akarva vagy akaratlanul,
de ez a gondolat
mindenki fején átfut
egyszer, akinek hozzátartozója
hosszú, gyógyíthatatlan
betegségen
megy keresztül.
Életünk során mindannyian
veszítettünk el már szerettünket.
Jobb esetben természetes halállal
távoztak az életből, rosszabb
esetben a Kaszás váratlanul,
tragikus módon kopogtatott az
ajtón. Mi van akkor, ha volt még
egy lehetőség? Amikor mi küldtünk
a Halálnak meghívót?
Amikor a nekünk kedves szerettünk
felett kimondják a szörnyű
diagnózist, mi is bélyeget
kapunk. Nehéz úgy végigasszisztálni
valaki haldoklását, hogy
nem érzünk semmit. Félünk,
haragszunk, szenvedünk. Mutatnunk
kell a beteg felé, hogy
erősek vagyunk, mellette állunk,
közben elkerülhetetlen, hogy a
betegre is megharagudjunk. Dühösek
vagyunk azért, mert végig
kell ezt csinálnunk vele. Miért?
Miért kell ezt végignézni? Miért
kell végig asszisztálni ezt a szörnyű
folyamatot? Ez egy nagyon
nehéz út, amikor úgy döntünk,
társul szegődünk a nehéz sorsú
szerettünk mellé.
Jó esetben a beteg meggyógyul,
de mi történik akkor, ha
nem? Szembe kell néznünk vele,
hogy elveszítjük, és a hátralévő
idő ajándék.
Ha a beteg eléri azt a pontot,
amikor már nem a gyógyulásáért,
hanem a haláláért imádkozunk,
szörnyetegek vagyunk? Nem.
Imára kulcsoljuk a kezünket, könyörgünk
mindennek, ami szent,
hogy csináljon valamit. Néha nagyon
nehéz elfogadnunk a döntést,
amit Isten vagy a Sors hozott
a fejünk felett, de nincs választásunk.
A mondás is tartja: az élet
nem kívánságműsor.
Mindenki, aki ezen egyszer átesett
haldokló hozzátartozója révén,
tudatosan vagy tudat alatt,
de kívánta már, hogy bár lopná
el a Halál a szenvedései elől, ami
még hátravan neki.
Ettől rosszak lennénk? Kegyetlenek,
mert kegyelemért
fohászkodunk a szenvedésük elkerülése
miatt? Mert szeretnénk
megkímélni a beteget és magunkat
attól, amiről tudjuk, hogy be
55