Zenetörténet VIII. - Bécsi klasszicizmus II.

ZENETÖRTÉNET VIII. - BÉCSI KLASSZICIZMUS II.
Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint
általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet
olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és
az egyértelműen romantikus Franz Schubert merített dalaihoz) német illetve Percy Shelley
angol költők. Olyan kortársak, mint például Spohr és E.T.A. Hoffman szintén romantikusnak
nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi
kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat
ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.
Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus
zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem
romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika
„feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe
illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány
számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbóját, és ez továbbra is heves
vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagy hatású munkásságának. Azoknak, akiknek a
felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok
számára, akik a romantikus érzékenységre mint a későbbi művészeti korokra (beleértve
napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet
között természetesen számtalan árnyalat van.
Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges:
egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal
Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni,
ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel
a művészeti normákra, így például egy szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a
szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven
vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az
erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért
abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák
között rejlik.
Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgő téma vonul
végig, a hatodik pedig első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a
romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos,
négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8.
szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a XIX.
század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása
domborodik ki jobban.
MUNKAANYAG
49