Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

lehet akár dajkamese, akár egy elképzelt kísérlet. A többi, bonyolultabb magyarázatnak
– amely szintén az abszolút mélységet kezelni képes vizuális rendszereken
alapszik – csupán annyiban van létjogosultsága, hogy azok igazságát
teljes részletesen ellenőrizhetjük.)
E „sci-fi” sokfajta célt szolgál. Először is megmutatja, mennyire „elbűvölhetjük”
tudós kollégáinkat matematikai avagy elméleti ismereteinkkel, különösképp,
ha karizmatikus fellépésünk a tudományok iránti mély elkötelezettség
megalapozott álláspontjával is párosul. Másodsorban történetünk legyen rövid,
csattanós, ám mégis újszerű, valamint illeszkedjen a korszellem kívánalmaihoz.
Harmadrészt mutassa meg azt a szűk ösvényt, amely egy hihetőnek tűnő kreatív
ötlet és a minden alapot nélkülöző kuruzslás között húzódik – bármit is jelentsen
ez. Ez az eljárás emlékeztet Sigmund Freud egy humoros kijelentésére:
amennyiben valaki azt hangoztatná, hogy a Hold belseje tele van szódavízzel,
minden bizonnyal a kutya sem törődne vele (végülis mindannyian láttunk már
gejzíreket vulkánok szomszédságában). Ha azonban amellett kardoskodna, hogy
odabenn lekvár található, az illetőt valószínűleg diliházba zárnák. Fanasztikus
történetemnek létezik néhány előfutára. Az utóbbi időkben igen előkelő tudományos
reputációval rendelkező kollégáim is kezdenek arra a belátásra jutni,
hogy az agyműködés alapja egyenletes, 30-70 Hz-es neuronoszcilláció, és ez az
oszcilláció fázisokra bomolhat olyképpen, hogy így az egymástól távol eső területek
kapcsolatba kerülhetnek. Álljon itt egy szó szerinti idézet Christof Kochtól
(1993): „Ezek a magasfrekvenciájú oszcillációk, különös tekintettel a
neuroncsoportok közötti ingerfüggő szinkronizáció jelenlétére, teoretikusok és
modellgyártók egy új szubkultúráját hívta életre, ami megerősíteni látszik azt a
tényt, hogy ezek az igen dinamikus jelenségek a Rosetti-kőhöz hasonló szerepet
töltenek be az agyban, valamint döntő szerepet játszanak a figurális szegmentáció,
percepció és a tudat folyamataiban.” Manapság a nemlineáris hidraulikus és
optikai rendszerek kutatása a szolitonok (az állandó és önmagukban előforduló
hullámok (stable solitary waves)) gyakorlati felhasználására irányul. Az AT&T
Bell Laboratórium e kutatás úttörőjeként olyan szolitonok előállításával kísérletezik,
melyek segítségével – hajszáloptikai elven működő, óceánokat is átívelő
kábelekkel – több ezer kilométernyi távolságra juttathatunk el hullámcsomagocskákat
anélkül, hogy azok útközben szétszóródnának. A szolitonokat először
Scott Russel tanulmányozta a tizenkilencedik században; egy csatorna mellett
lovagolt éppen, amikor egy igen hosszan tartó hullámra lett figyelmes. Kíváló
betekintést nyújt a témába Zabusky (1984). Amint azt Norman Zabuskytól tanultam,
a nemlineáris Fermi-Pasta-Ulam rácsot (amely tömegek és rugók parányi
nemlineáris oszcillátoraiból áll) a Korteweg de Vries (KDV) egyenlet által
leírt aszimptotikus határértékkel jellemezhetjük (itt egy dimenzióra):
p
t
u x
xxx
∂ ( x,
t)
+ u ( x,
t)
∂ u(
x,
t)
+ ∂ u(
x,
t)
= 0
44