Háború kontra szerelem - Színház.net

közhely szerint - akkor vált a prózazenébe, amikor a darab szövete olyanérzelmi hőfokot ér el, mely már szétfeszítia próza lehetőségeit. A nagyobbteherbírású zene, az expresszivitás ígysimulna egymásba zökkenőmentesen azakciókat és információkat hordozó prózával.Ez az amúgy is sántító okfejtés azoperai zenés színház esetében végképptarthatatlan. Hiszen ezek szerint itt csakisa kifejezés érzelemgazdagságáról lehetszó, legfeljebb kevésbé vagy jobbansikerült librettókban elmondott történetekről- ám az információk és azakciók szükségképpen kívül rekesztődnének.És a hagyományos operajátszásennek a téveszmének teljességében meg isfelel. Lehetővé tesz bizonyos érzelmiazonosulást, miközben kizárja a látvánnyalés az akcióval megteremthető világnézeti,társadalmi, mondjuk realista azonosságot.Azaz kiküszöböli azt a lényeget, melyérthetővé tenné, hogy a pódiumon,oratorikus formában előadott, s ígyzeneileg akár kifogástalan operaelőadásokmellett miért van mégis olynagy igény az operák színszerű előadására.Az operának ugyanis - és nem hiszem,hogy ezzel falrengető igazságot ismernékföl - elidegeníthetetlen része az, amit aszínháztól kap és annak viszszaad. Hiszenépp ez a műfaj hordozza magában szinte alegteljesebben a totális színház eszményét.Az operában minden eszköz együtt vanehhez a színházhoz: akciók, szituációk,végletes és köznapi helyzetek, mozgás,tánc, zene, dekorativitás - és egy absztrakt,mégis félreért-hetetlen jelrendszerrelközölt világnézet, realitás és túlfűtöttség,érzelem és expresszivitás.A mozarti opera ennek a totalitásigényneka jegyében született.Amiről a zene szól„Most pedig volna egy kérésem az abbé úrhoz.Ilia áriáját a második felvonás második jelenetébenszeretném, ha úgy változtatná meg,ahogy szükségem van rá. »Se il padre perdei, inte lo ritrovo« - ez a versszak nem is lehetne jobb! Utána azonban olyasmi következik, ami -legalábbis áriákban - mindigtermészetellenesnek tűnt előttem : tudniillik a»félre«-éneklés. Dialógusokban az ilyesmiegészen természetes (az ember gyorsan odavetnéhány szót félre), de áriában, ahol a szövegismétlődik, rossz hatást tesz." (München,1780. november 8.)„ A második felvonás utolsó jelenetében akórusok között egy áriája vagy inkább cavatinaféléje van Idomeneusnak. Itt jobb volnaegyszerűen csak egy recitativo, amely alatt akísérő hangszerek is derekasan tehetnék amagukét. Mert ebben a jelenetben, mely az egészoperában a legszebb lesz, olyan zavar éssürgölődés lesz a színpadon, hogy aria rosszulhatna ezen a hegyyen. S emellett itt van a viharis - s az csak nem fog szünetelni Raaff úr áriájakedvéért?'" (München, 1780. november15.)„Minél gyakrabban képzelem el a kvartettetszínpadon, annál hatásosabbnak tűnik előttem. Seddig mindenkinek tetszett, aki csak a szegényeshangzású zongorán hallotta is. A z egyetlenRaaff az, aki úgy vélekedik, hogy nem leszhatása. Négyszemközt meg is mondta nekem:»non c'e spianar la voce«, túl szűk fekvésű ...Mintha egy kvartettben nem inkább beszélni,mint énekelni kellene !" (München, 1780.december 27.)A fenti, találomra kiválasztott idézetekMozart Idomeneo-leveleiből nyilvánvalóanmutatják a zeneszerző törekvését avalószerűségre, arra, hogy az opera egészene csupán zenei autentitásában hasson.Minden megjegyzése, zenei meg-oldása aszínpadi helyzetek reálissá tételéreirányul. A színház, a színpad tör-vényeiéppúgy befolyásolják, mint a magahatározott zenei elképzelése.Az Operaház előadása ebben a szellembenkészült. Valamennyi most következőmegjegyzés tehát egyszerre érinti akarmesteri és a rendezői munkát, melyegyetlen pillanatra sem különül el egymástól.Sőt: úgy tűnik, Fischer IvánMozart-értelmezése volt az egyetlen kiindulásipont, ezt erősítették föl AschcrTamás megoldásai. Nem beszélhetünktehát önmagában vett rendezői elképzelésről.Csak egy a zenei megoldássaladekvát színreállításról.Fischer értelmezése hallatlanul intenzív,dinamizmusa nyomán az a meggyőződésalakul ki az előadás nézőjében éshallgatójában, hogy valójában ez azegyetlen lehetséges megközelítési mód.Hajlandó ugyanis követni a zene valamennyihangulatváltását, a teljességetfontosabbnak tartva az egyívű egyszerűsítésnél.Ebben a zenében, ebben a felfogásbanmegszólal az érseki hatalommalméltatlan harcot vívó, az apai tekintélyt azseni magabiztosságával tépdeső Mozartcsakúgy, mint a határozott világ-nézetű, ahumort vonzó természetességgel használó,önmagában végtelenül biztos zeneszerző.A kisszerű gondokkal küzdő, aszerelemben hivő, a bizakodó és akiábrándult. Fischer Mozart-zenéje nem ahumanista, klasszikus héroszé,Hanem a végletes és köznapi helyzeteketvégletesen vagy hétköznapian megélőemberé. Es a paradoxon: Fischer értelmezéseezzel egyetlen pillanatra sem deheroizáljaa zene tulajdonképpeni hősét,Mozartot, csak épp közelivé, tapinthatóvá,átélhetővé teszi a zseni szubjektumát.Minden jelenetben azt a hangulatot,lelkiállapotot, szituációt szólaltatja meg,mely annak zenei szövetében megnyilvánul.S éppen ezzel fogja egységbe a teljesoperát.Ascher rendezése ennek a zenei koncepciónakrendeli alá magát. S mertMozart zenéje a választott világ teljességétképes felmutatni, a rendező is kifejezhetivilágképét a maga teljességében.Ascher tehát Mozart szellemében rendezett:nem „bátornak " , hanem értőnekbizonyult első operaházi kiruccanásakor.A mitológiai fogantatású - bár nemmindig „hiteles " - operai történet szerintKréta szigetének uralkodója, Idomeneo,csak azzal a feltétellel menekül meg apusztító tengeri viharból, ha fel-áldozzaNeptunusnak az első embert, akivel aparton találkozik. Tragédiája: éppen a fiaaz. A király húzza-halasztja a döntést, azáldozást, de sok szörnyűség után mégsemtud kitérni előle. Ám az utolsópillanatban deus ex machina: égi szózatmenti föl az ígéret alól, igaz,egyszersmind lemondatva őt trónjáról,hogy oda fia, Idamante kerüljön. Ez atörténet még meg van fűszerezve egyszerelmi háromszöggel Idamante, a trójairablány Ilia és a viszonzatlan szerelműElektra között.A történet - értsd : a zene, az értelmezés,a karmesteri-rendezői elképzelés -nem allegóriaértékű, de szimbolikus jelentésűvéválik.Ennek az előadásnak Krétáján a teretegy hatalmas istenszobor uralja, jelezve,hogy állandó a felügyelet. (Forray Gábordíszlete alkalmazkodik a zenei és rendezőielképzeléshez, habár anyagának természeteszerint kissé szegényes-kopottasbenyomást kelt.) Ezt a felügyeletet sokféleképpenlehet nevezni - sors, végzet,isten -, de nem kell behelyettesíteni.Anélkül is hat és tragédiákat okoz.ldomeneo fáradt, megtört, sokat tapasztaltember, aki valójában tudja, hogy avégzettel nem lehet packázni, az istentmegtéveszteni lehetetlen. Lázadása (legalábbisezt sugallja a zene minden üteme)rezignált. Es ebben mindvégig következetesmarad. Akkor is, amikor azisteni szózat megmenti őt az áldozástól.Elénekli ugyan, hogy végre minden jó és