Háború kontra szerelem - Színház.net

BAJOMI LÁZÁR ENDRECamus-robbanásVajon csak a véletlen műve volt, hogy 1979decemberében valóságos Camus-robbanáskövetkezett be nálunk azzal, hogy két vidékiszínházunk - az egyik harmincöt, a másikharmincéves késéssel - a francia irodalmiegzisztencializmus második számúnagyságának (Sartre lévén az első) egy-egytragédiájával - mindkettő hazai ősbemutató -„örvendeztette meg" honi színháziéletünket? Talán igen, de talán nem, s tánmaga a kérdés is éppoly képtelen, mint magaa camus-i abszurdum. Az azonban tény,hogy a két mű, mely magán viseli a háború,a megszállás és az Ellenállás többé-kevésbéközvetlen hatását, olyan világ-történelmipillanatban került hazai szín-re, midőn azegzisztencialisták bizonyos mértékig torzítótükrében felrémlő magán- és közárnyakbizony már-már az eredeti szülőlégkörszorongásos rémségének közepettekísértenek világszerte. Szóval, akár a véletlenjegyében történt ez az egybeesés, akár nem,való, hogy e sötét színpadi kísértetek lidércesfelbukkanásához nagyon is véres valóságszolgáltatja a fenyegető fegyverek kísérőzenéjét.. . Ennek látszólag ellentmond az,hogy a drámaíró Camus tulajdonképpen mára háború előtt, 1937-ben megszületett, ekkorírta ugyanis a Caligula első változatát. S máraz előző évben meg-alapította az algíriMunkásszínpadot, amely többek közt az1935-ös spanyol bányászlázadásról szóló(Lázadás Asturiában - ezt az EgyetemiSzínpad mutatta be 197o-ben) agitpropdarabotadta elő (a kollektív szerzőegyüttesegyik - vezető - tagja maga Camus volt, akimellesleg az algíri rádió színtársulatábantöbb klasszikus darab főszereplőjekéntaratott sikert, és drámát írt Malraux leggyengébbregényéből, A megvetés idejéből).Vagyis az az alapvető erkölcsi magatartás,amelyet Martin du Gard lapidáristömörséggel így határozott meg: „Á lázadókeserűség állandó állapota", már avilágháború előtt, a Nép-front kis ideigcsupa remény, de nem-sokára már vészesfelhőkkel árnyékolt légkörében kialakultlelkében. Ez a sűrű és keserű cocktail,amelybe Dosztojevszkij-,Nietzsche-, Malraux- és Gideízekkeveredtek, lett kedves itala annak az ifjansúlyos betegséggel (tüdőbajjal) viaskodófélárva fiatalembernek, akinekmezőgazdasági munkás apja még 1914-benelesett a marne-i csatában.Büszkén valljuk, hogy nagy világirodalom-fogyasztókvagyunk, s hogy mamár majdnem minden jelentős műolvasható vagy látható magyarul. Indokolttehát, hogy a Caligula után most a„négydrámás" Camus két másik tragédiájais színre került, s talán egyszer valaki azOstromállapotra is gondolni fog. Indokolt,mondom, még akkor is, ha a szerzőelsősorban az esszében és a szép-prózábanalkotott igazán nagyszerűt, nem pedig adrámában, amellyel gyorsan felhagyott, hogydramaturgiai képességeit Lope de Vega,Calderón, Dosztojevszkij, Faulkner ésBuzzati műveinek a szolgálatába állítsa.(Mellesleg: a szín-padi Camus-robbanástkövethetné a könyvkiadás is, hiszen eddigcsak a Caligula jelent meg, de ez is csakfolyóiratban.)A félreértés1944. július elsején, egy hónappal anormandiai partraszállás után, az éhezvereménykedő, szirénabúgásos, túszgyilkossortüzektől bosszúszomjas Párizsbanmutatták be az előző évben könyv alakbanmegjelent drámát. A Mathurins Színházbanvitte színre a Pitoëff-dinasztia nyomdokainjáró Marcel Herrand, aki 1917-ben, húszéveskorában debütált Apollinaire Teirésziaszemlői című szürrealista bohózatában, éskésőbb Copeau Vieux-ColombierSzínházában nőtt nagy színész-rendezővé, smost Jant alakította. Kitűnő partnert talált azakkor huszonkét éves Maria Casarésszemélyében, aki Martha szerepébenremekelt. A fasiszta kritikusok nyíltanhangoztatták: botrány, hogy amikor az „újEurópa" harcosai a bolsevistákkalszövetkezett plutokrácia végső rohama ellenontják vérüket, Párizsban ilyen„individualista, metafizikus és abszurd" műkerül be-mutatásra.A szerző a darabot, amelynek első címeBudejovice, avagy Isten nem felel volt,s amely - bár saját szavai szerint „aszáműzetés szomorúsága árad belőle" -mégis „a lázadás drámája", 1942/3 telén írtaegy napihírből, amelyről a Közönyben is szóesik: a fiatalon kivándorolt Jan húsz évmúlva gazdagon tér vissza egy cseh faluba.Hogy meglepetést szerezzen anyjának éshúgának, akiknek fogadójukvan a faluban, szobát bérel náluk, de nemfedi fel személyazonosságát. A két nő, mintáltalában a jómódú vendégek esetébentenni szokta, Jant is meggyilkolja, hogykifoszthassa. Jan feleségével tért haza, akikérleli, hogy ne játssza ezt a különösjátékot, mondja meg, kicsoda, de Janragaszkodik felderítő tervéhez, s titkonreméli: az anyai szív nem tévedhet, végül isfelismerik. A játékos ötlet azonban végzetestragédiába sodorja. 0 , aki azzal jön haza,hogy segít otthon-maradt anyján és húgán,szerettei áldozatává lesz. Elaltatják, a testéta folyóba lökik, kirabolják, s amikor azútlevélből kiderül, hogy ki volt, anyjaösszeroppan, követi fiát, és a folyóba ölimagát. Másnap reggel a fiú feleségejelentkezik, keresi a férjét, és a sógornőjétőltudja meg a tragédiát, aki aztán szinténöngyilkos lesz, miután rádöbbent, hogy aközös bűn sem teremtett igazi kapcsolatotanyjával, nem oldotta fel magányát: anyjamagára hagyta, mert a fiát jobban szerette.Martha, miután felismerte, hogy „sem azélet, sem a halál nem ad hazát és békét",szintén a halált választva tesz pontot enneka szinte antik tragédiának a végére.A miskolci műsorfüzet szerint a mű„izgalmas pszichológiai krimi". Vagyiselvben olyan kettősség feszül benne, mint aCamus csodálta Dosztojevszkij Bűn ésbűnhődésében, amelynek szintén vandetektívregény-olvasata. Sajnos, a párhuzamcsak felszínes. A nagy orosz íróregénye ugyanis „egyúttal olyan hű ésaprólékos elemzése a gyilkos lelkiállapotainak,a tett elhatározásától kezdve abüntetés megkezdéséig, amilyen bizonynyalnincs több a világirodalomban "(Babits). Ezzel szemben francia tanítványánáléppen az alaphelyzet lenyűgöződosztojevszkiji hitelessége hiányzik. Adrámának „nincs húsa" írja Maurois, „avázlatot mesterien tették helyére, de agondolatok csak elvont makettek".Robert de Luppé 1958-as monográfiájábanszintén leszögezi: „Cette piéce seprésente. . . comme une démonstration" -vagyis a darab egy tétel bizonyítása. ÉsJean-Claude Brisville 1959-es Camusbreviáriumais bevallja, hogy „egy bizonyossémaszerűség helyettesíti a jelenlévő erőkszabad játékát". A sors vakságát, a szeretetcsődjét illusztráló napihír mesterségesendagad iránydrámává, bizonyítva, hogy asematizmus nem csak szocreál sajátságlehet, hanem - bár lehet, hogy ifjabbolvasóimat ez meglepi - mindentantételnek, minden