Háború kontra szerelem - Színház.net

machinát szomorúság és kívülről szemléltnaivitás követi, melyet -- nem véletlen -csak a csalódott szerelem Elektra-áriája törát (a zenekarban éppen ekkor fénylenekföl legteljesebben a réz-fúvósok) -- akkorAscher a színpadi személyzet és látványiróniájával húzza alá a megoldatlanságérzését.A rendezői-karmesteri értelmezés teháta Mozart-zene szellemét szolgálja. Merészségeéppen hűségében van: hogy fölmeri vállalni e zene sokrétűségét. A küzdésta sorssal, az eleve elrendeltséggel, ahatalomnak való kiszolgáltatottsággal.(Csak két példa, megjegyzés. Gyakortavitatják Idomeneo tanácsadójának, Arbacenakdramaturgiai szerepét - habár lemezekenkülönösen második áriája gyakranfelhangzik. Ebben az előadásbanArbacenak sorsa van: annak az ember-neka sorsa, aki egy kiszolgáló hatalomkiszolgálójává szegődött, s így azzalegyütt bukik is. Remek szituáció, amikoraz isteni beavatkozás következtében lemondóIdomeneo után a bizalmas is kikulloga színpadról - zeneileg egyébkéntnem lenne jelen: eddigi szólamának színpadimeghosszabbításáról van szó. A másik:Ascher sárkánykomplexusa. Talánvéletlen, hogy egymás után kétszer viaskodottszínpadon elvont, isteni hatalmakkal,akik sárkány képében pusztítottak.Talán véletlen, hogy a Nemzetiben is és azOperában is ironikusan szemlélte azelavult sárkányhitet. Talán véletlen, hogy aszabadító mindkétszer puhány és nőiesvolt. Talán véletlen, hogy Weöres utánMozart következett. Talán nem véletlen,hogy nagyon szomorúan tudott nevettetnimindkétszer. Talán nem véletlen Aschersárkánykomplexusa.)És persze még nagyon sok mindenrőlszól a zene és az előadás. Sok olyan megoldásvan, mely külön elemzést igényelhetne- attól kezdve, hogy a tercettbenmiért hozza akcióba a rendező az énekeseket,miközben azok akciódús zenéténekelnek, s hogy a kvartettben miértbeszélteti őket egymás mellett, miközbenközös gondolatról énekelnek, egészenaddig, hogy a szerelmi bódulatát a hajnaliszellőnek megvalló Ilia miért fekszikelőször a földön, s nem a rivaldánál, afüggöny szélét fogva áriázik. De talán afelsorolt példák már így is szemléletesek.Ascher és Fischer megbotránkoztatóelőadást hozott létre. Megbotránkoztatóanhűségeset: csak nem a klasszikuskonvenciókhoz, hanem egy remekműzenei szövetéhez, gondolataihoz, szellemiségéhezhűségeset.És színészekre szükség vana két jelenetet illeti, amelyeket le kellrövidíteni, nem az én javaslatomra, csak az, énhozzájárulásommal történt. S amiért én isugyanezen a véleményen voltam, az, hogy Raaffés dal Prato a recitativókat teljesen lélektelenülés egyhangúan éneklik, és a legpocsékabbszínészek, akiket valaha színpad hordott a hátán." (München, 1780. december 27.)Szükség van-e az operában jó színészekre?Hiszen a zenének kell elsősorbanmegélnie. A lemezpiacokat elárasztó káprázatosoperafelvételeken is a zenei élményhat elsősorban, ott jóval kisebb aszínészi játék lehetősége-szerepe - mégisóriási a sikerük! És itt ismét visszakanyarodhatunkoda, amit a műfaj sajátosságaitemlítve érintettem már egyszer. Hogytudniillik e műfaj elidegeníthetetlen részeéppen színszerűsége. S korunkban azegyértelmű hatás érdekében még fokozottabbankell rá ügyelni, mint a zeneiértelmezés kibontásának egyik fontoskellékére. Ez a színszerűség csak valódi,bejátszható térben és színészi kvalitásúénekesekkel jöhet létre. Fischer és Aschermunkájának szellemiségét az is meghatározza,hogy az Állami Operaházban ritkánlátható intenzitású színészi játékba is betudták vonni az énekeseket. (Kevéstörlesztés Mozartnak Raaff és dal Pratourakért...)Többször láttam az Idomeneót, ígyIronikus közjáték az Idomeneóban (Pitti Katalin és Csengery Adrienne)(Moldován Domokos felvételei)megjegyzéseim talán túlmutathatnak apillanatnyi diszpozíció okozta teljesítményen.Az ldomeneót éneklő-játszóKorondy György telt, férfias hangjával,utolérhetetlen pianóival remekül teremtimeg a figura kettősségét: egyszerre utalarra, hogy ez a király valaha hősnek indult,ám az élettapasztalatok keserűségeután megcsendesedett, kiégett, megtörtté,rezignálttá vált. A fiával való elsőtalálkozás pillanatában még felragyog avalaha küzdő ember magabiztossága,hogy azután átadja helyét a megbölcsültmeghunyászkodásnak.Az opera legtalányosabb hőse IdamanteCsengery Adrienne alakítása is ennekmegfelelő indulatokat váltott ki. Ez azIdamante nem hős. Igaz ugyan, hogy akasztrált-szoprán szólam Mozart koránakkonvenciói szerint hősszerepet jelentett,de éppen Mozart és éppen az Idomeneávalmár oly merészen töri át az opera seriaműfajának kötöttségeit, korlátait, hogyminden belemagyarázás nélkülfölfedezhetjük Idamante szólamánaklágyságában a zeneszerző konvencióellenes,politikai véleményét is. Gondoljukcsak meg: Idamante ebben azoperában - zenében - szerelmes, apjátszerető, aggódó, elkeseredett, majd váratlanulörömteli és király. Hol van itthősiesség ? Megöli ugyan a büntető szörnyet,de zenében csak annyit tudunk