Családi Kör, 2018. május 3.

1968 – A szabadság ígérete
MÚLTIDÉZŐ
Egyenlőség! Szabadság! Szexualitás!
– Párizs, 1968 májusa
„Áldás volt élni azon a hajnalon,
De fiatalnak lenni maga volt a mennyország!”
(William Wordsworth: Az előszó.
Tizenegyedik könyv. Franciaország)
William Wordsworth angol romantikus
költő írta a fenti
sorokat a francia forradalomhoz
majd kétszáz évvel
az 1968-as párizsi diákmegmozdulások
előtt – és talán mégis ez a vers fejezi ki legjobban,
mit jelentett, inspirál ma is 1968
tavasza. Wordsworth személyesen élte át
a forradalom vérzivatarát Párizsban, sőt
éppen akkor született a lánya is francia
szerelmétől, de a brit–francia viszály miatt
haza kellett menekülnie. Noha a terror
elszakította családjától, tíz évvel később
mégis a forradalom szabadsága és a népbe
vetett hit ihlette Az előszó verseinek
megírására: „Oh, remény és öröm édes ünnepe!”
– így kezdődik a „forradalom híveként”
írott lírai emlékezés.
Noha az elégedetlen egyetemi diákság
körében már márciusban elkezdődtek a
követelések, hogy egy fedél alatt – együtt
– alhassanak fiúk és lányok, a barikádok
csak 1968. május 3-án épültek meg, amikor
a Paris Nanterre Egyetem hallgatói átvitték
lázadásukat a Szajna bal partjára, és csatlakoztak
hozzájuk sorbonne-i kollégáik is.
Noha a francia ipar sikeresen dübörgött
a „dicsőséges harminc” éven át (1945–75),
a társadalmi rend sokkal szigorúbb volt,
mint az Egyesült Államokban – vagy akár
a brit szigeteken, ahol a Beatlesek meg a
konzervatív Macmillan-kormány szexbotránya
már évekkel korábban feltörték a
közélet és a közbeszéd puritanizmusát. A
párizsi barikádokon rövid és jól fésült hajjal,
sőt szürke öltönyben és nyakkendővel
jelentek meg a fiúk, elegáns kiskosztümben
és hosszú hajjal a lányok, ám alig pár
PÁRIZSI BARIKÁDOK
Zones Subverisve
napot vett igénybe, hogy a szabadság ígérete
„átöltöztesse” őket az hippik lila nadrágjába.
Párizs „felszabadult”.
Franciaországban, jellemző módon,
mindez hatalmas társadalmi robbanással
járt. Jacques Julliard szerint a francia
út nem a nyugodt, lassú, békés változások
útja: „Kétbalkezes külföldiek úgy térnek át
a mérsékelt abszolutizmusból a parlamenti
monarchiára, hogy XVI. Lajos és XVII. Lajos
közé egy XVIII. Lajost iktatnak. Mi, franciák
Robespierre-t meg Napóleont jártuk
meg közben.” Párizsban mindössze hat
hétre volt szükség a szürke öltönyök lila
nadrágokká váltására.
DIÁKTÜNTETÉS A FRANCIA FŐVÁROSBAN
Bruno Barby
A konzervatív modernizáció következtében
a felszín alatt sercegett a feszültség. Hihetetlen
gyorsasággal csökkent a földművelésből
élők száma és növekedett a gyári
munkásoké. Franciaországban általánosan
elérhetővé és ingyenessé vált az egyetemi
oktatás, úgyhogy többen tanultak az
egyetemeken, mint az Egyesült Királyságban,
Nyugat-Németországban és Belgiumban
együttvéve – miközben a nagy múltú
akadémiai intézmények alig korszerűsödtek,
fizikailag éppúgy, mint szellemileg. Ez
a fajta csendes elnyomás, az ifjúságot egyre
inkább frusztráló unalom nem tarthatott
sokáig ellenreakció nélkül.
A Nanterre Egyetem diákjainak tiltakozása
egyszerűen azzal kezdődött, hogy követelték:
szabad legyen szeretkezni a diákszállókban.
Daniel Cohn-Bendit, a francia
származású vörös hajú német diákvezér
(Vörös Dany, akiről már írtunk) azonban
ügyesen átalakította ezeket a „hétköznapi”
követeléseket a politikai és spirituális elnyomás
szimbólumaivá. Így alakították ki
a fenti címben is jelzett parafrázist az „igazi”
francia forradalom jelszavából.
Május 3-án a Sorbonne diákjai is tüntettek
kollégáik mellett és a vietnami háború
ellen, aminek valódi fizikai összecsapássá
válását a szélsőjobboldali diákoknak „köszönhette”
a kormány és Franciaország. Az
Occident nevű szélsőjobboldali csoport
megtámadta a békésen tüntető baloldaliakat.
A rendőrség először a támadókat
verte szét, utána pedig a békésen tüntető
diákokat – de a bevetett fizikai erőszak
(rohamrendőrök, könnygáz, 400 letartóztatás
stb.) felzaklatta a békés párizsi
polgárságot, majd a munkásságot is. Elkezdtek
röpködni a macskakövek, és megszülettek
a barikádok.
A szigorú konzervatív francia kormányt
kevésbé idegesítették az egyetemisták,
mint az a több mint tízmillió munkás, aki
általános sztrájkot hirdetve hamarosan a
fiatalság mellé állt, és megbénította az ország
életet. A hatalom polgárháborútól
vagy új forradalomtól rettegett, Charles
de Gaulle pedig május végén rövid időre
titokban el is menekült az általa kormányzott
országból.
PÁRIZSI DIÁKOK VITÁJA A RENDŐRREL
HistClo
A hatalmi rettegés hozta meg a megoldást:
a kormány titokban tárgyalni kezdett
a szakszervezetekkel, és hatalmas
engedményeket kínált a munkásságnak:
10 százalékos béremelést, 35 százalékos
minimálbér-növelést, jelentős munkaidő-csökkentést,
valamint a kötelezővé
tett vállalati konzultációt a dolgozók képviselőivel.
És ez elég volt ahhoz, hogy a
gyárak újrainduljanak – a diákok pedig
magukra maradtak sokkal magasabb rendű
követeléseikkel.
A kapitalizmus fizetett, hogy megmentse
magát.
PURGER Tibor
2018. május 3. 17