Családi Kör, 2018. május 3.

A tánc bűvöletében
képhistóriák
A kárpátaljai festőművész, Micska Zoltán akármit ábrázoljon is, alkotásainak
egyik rendszeresen visszatérő témája és eleme az emberi test mozgása
Ma már akármerre nézzünk is,
akármilyen rendezvényen járunk,
azt láthatjuk, hogy szinte
mindenki folyamatosan
videózik a mobiltelefonjával, vagyis mozgóképet
rögzít. Ez mindenképp a 21. század
egyik nagy előrelépése, amely talán a legjelentősebb
mértékben formálja át az arculatát
minden korábbihoz képest. Hiszen
erre még a hétmérföldes technikai fejlődésével
– műszaki cunamijával, modernizációs
szökőárjával – természetpusztító lavinát
elindító 20. században sem
volt lehetőségünk. S ma már
ott tartunk, hogy minden
eseménynek, szinte bármely
rendezvénynek sokkal nagyobb
és jelentősebb dokumentációja
jön össze végül,
mint korábban akár száznak,
ezernek is. Illetve: sem.
Éppen ezért ma már nem
is mindig érthetjük, hogy
miért is volt a mozgás megragadásának,
ábrázolásának
(rögzítésének…) vágya
az emberiség szenvedélye,
megszállottsága évszázadokon,
évezredeken át. Miért
foglalkoztatta ez oly eszeveszett
mértékben az alkotó,
kreatív emberiség fantáziáját?
De ahogy nem sikerült a
belekiáltott hangot sem bezárni a dobozba,
hogy napok, hetek, évek múltán is visszahallgatható
legyen onnan – mert igen komolyan
folytattak ilyen irányú kísérleteket
is az egyébként nagyszerű, de felettébb
sajnálatos módon már a kezdetek kezdetén
kudarcra ítélt tudományos elmék –, úgy a
mozdulatot, a mozgást, a futást, a táncot,
a haladást, az ugrást, a zuhanást vagy éppenséggel
a madarak röptét sem tudták
őseink megörökíteni, teszem azt a 17. vagy
18. században.
Érdekes módon a tudósok helyett a művészek
kerültek a legközelebb a probléma
megoldásához, vagyis a célok eléréséhez
– talán nem véletlen hát az sem, hogy amikor
végre sikerült megörökíteni a mozgást,
vagyis mozgóképet rögzíteni, akkor azonmód
megszületett egy új, addig nem ismert
és mindaddig elképzelhetetlen művészeti
ág: a film. Az a filmművészet, amelynek létezését
ma már oly természetesnek vesszük,
amikor mozijegyet váltunk, amikor beteszünk
egy DVD lemezt a lejátszóba, vagy
fájlokat töltünk le az internetről. Néhányan
vagyunk még oly elszántak és makacsak,
hogy a régi VHS-kazettákat is rendszeresen
letörölgetjük, leporolgatjuk, s a mára már
teljesen elavult technikához az ugyancsak
teljesen elavult lejátszókat, vagyis a videomagnókat
is ápolgatjuk, gondozgatjuk.
Locsolgatjuk, hogy szép zöldek legyenek…
De tegyük a szívünket a kezünkre: már mi
is egyre ritkábban vetemedünk arra, hogy
bármelyik antikvitásnak minősülő videokazettánkat
le is játsszuk.
De ki tudhatja azt ma még, hogy meddig
fognak egyáltalán ilyen készülékeket, ilyen
herkentyűket gyártani… Valamikor régen
még az is teljesen elképzelhetetlennek tűnt,
hogy eljön még egyszer az a nap, amikor az
utolsó írógépgyárra is lakat kerül. Aztán tessék,
itt van, már a múlt század kilencvenes
éveiben megtörtént…
A mozgás, vagyis a tánc megragadása,
sajátos – festői eszközökkel történő – ábrázolása
az egyik kulcseleme Micska Zoltán
kárpátaljai magyar festőművész alkotásainak
is. Ő valójában egy eltévedt filmes módjára
követte a lépéseket, a mozdulatokat, de
képzőművészként örökítette meg azokat.
Egészen mások tehát az eszközei. Akárcsak
a lehetőségei, mint akármelyik hollywoodi
„kollégájának”. A művész az alapiskolák elvégzése
után 1972-ben fejezte be tanulmányait
a tőlünk már így kimondva is oly távolinak
tűnő Odesszai Népművészeti Központ
képzőművészeti szakán. Alkotásait nemrég
egy látványos internetes képgalériában – világhálós
kiállításon – mutatta be honlapján
a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet.
Az ott feldolgozott anyagból tavaly nyáron
már mi is válogattunk egy kisebb ízelítőnyit
a Szabad Magyar Szó oldalain, A nap fotója
című rovatunkban, azzal a céllal, hogy a
művész munkásságát olvasóink figyelmébe
ajánljuk. Olyan alkotók voltak Micska Zoltán
mesterei, mint Kontratovics Ernő, Mikita Volodimir
és Herc Jurij. Ízlelgessük egy kicsit
ezeket a tájainkon ritkán hallott neveket,
hogy jól az emlékezetünkbe vésődjenek…
A festő hazájában 1973-tól megyei, köztársasági,
majd 1975 óta
magyarországi tárlatoknak,
1987-től nemzetközi kiállításoknak
is megbecsült
résztvevője, szívesen látott
vendége volt. Az Ukrán
Képzőművészeti Szövetség
1984-ben vette fel tagjai
közé Micska Zoltánt, aki
hamarosan a kárpátaljai,
hortobágyi, makói, hajdúböszörményi,
vajai, mieleci
(Lengyelország), szabadkai
és melniki (Bulgária) művésztelepeknek
is rendszeres
vendégévé vált. A tavaly
márciusban, hatvanhét éves
korában elhunyt kárpátaljai
magyar festőművész, az
Ukrán Nemzeti Művészeti
Akadémia tiszteletbeli tagja,
Ukrajna érdemes művésze haláláig Munkácson
élt és dolgozott.
Kritikusai, művészetének elemzői azt
tartják róla, hogy festészetében az úgynevezett
dekoratizmus dominál, amely az erősen
kihangsúlyozott kompozíciókra épül.
Talán épp ennek köszönhető az is – ahogy
a mozgás megragadásának ősi vágyát felidézve
már említettem is –, hogy olyan ábrázolásokra
volt képes a sajátságos megoldásaival,
az egyéni szemléletmódjával,
amelyek a maguk módján akár már túl is
lépnek a festői eszköztárán. Hiszen az alkotó
fantáziájával nemcsak magát a képet, a
kompozíciót láttatja velünk, hanem a megfestett
alakok mozdulatiban ott látjuk (ott
érezhetjük…) már a következő mozdulatunkat,
a táncosok mozgásában talán a teljes
koreográfiát is. Nyugodjék békében!
Micska összes hollywoodi „kollégájának”
sokat kell még igyekeznie, hogy ezt a képességet
ellesse tőle, és bizony, mostanra már
mester nélkül maradt az ámuló sokaság…
(szpray)
2018. május 3. 43