Családi Kör, 2018. május 3.

irodalom
Czini Zoltán
A dél-bánátiság Börcsök Erzsébet Emberek
a Karas mellől című novellájában
Börcsök Erzsébet egyike a legjelentősebb
vajdasági magyar női íróknak,
aki elsősorban a próza területén
alkotott maradandót. Regényeinek
és elbeszéléseinek rendszerint Bánát
- azon belül is annak középső és déli része
- a színtere. Börcsök Erzsébet Bánát szülöttje,
aki aktív munkaéveinek jelentős hányadát
(1942-1963) verseci magyartanárként
töltötte el. Írói munkássága a bánáti táj, a
multikulturalizmus, a hétköznapi emberek
sorsának bemutatása jegyében fogant.
Az Emberek a Karas mellől című, 1963-
ban megjelent novelláskötetében a vidéki
élet leírása dominál, ahol a cselekmény
színhelyei pontosan beazonosíthatók. A kötet
címét viselő novella a városból (Versec)
való „kivonulást” örökíti meg, egy a Karas folyó
mellett elhelyezkedő román lakosságú
faluba. Nem magának a kiinduló- és a célpontnak
a bemutatására fókuszál, hanem a
cél felé vezető útra, és az úton elhangzottak
elbeszélésére. Már a novella nyitányában
megalapozza a melankolikus hangulatot,
mely tipikusan Börcsök Erzsébet-i: „...megadom
magam a sorsnak. Tizenkét kilométeres
út áll előttünk, a lehető legjáratlanabb,
leggondozatlanabb út a városból.”1 A falu
felé vezető út a város urbanizáltságának
kontrasztja. A városból kiérve a fehértemplomi
út rossz minőségű, sárgöröngyök között
halad az utasokat szállító lovaskocsi. Az
út minősége szemlélteti a két világ, a város
és a falu közötti, az életmód minőségében
megnyilvánuló különbséget. A búskomor
felhangokkal egyetemben azonban jelen
van a tavaszi napsütés is, amely jót sejtet,
fokozza a dél-bánáti táj idillikusságát. A
rázós út ellenére is gyönyörködni, mélázni
lehet a vidéki környezetben. Sándore, a
román nemzetiségű kocsis és a szintén román
Titusz alakjában ölt testet a szellemileg
igénytelen, csak a pálinkára és szeretőkre
összpontosító vidéki ember figurája. Azonban
a szellemi igénytelenség közepette is
(látszólag) boldogok ezek a falusi emberek.
Nem érdekli őket semmi, ami a falu határán
kívül van: „Mögöttük senki, csak a magas
dombhát, amely elzárja őket minden légá-
ramlattól...”2 A szellemi igénytelenség olyan
méreteket ölt, hogy a kocsin utazó, a faluba
kinevezést kapó új csendőr nem hisz a
fülének: nincs könyv, nincs újság, de még
biliárd, sőt kocsma sincs. A falubelieknek
mindez nem jelent problémát, alkoholfogyasztási
igényeiket egymáshoz járva könynyedén
kielégítik. A faluban uralkodó állapotokról
beszámoló férfiak majd szétcsattannak
az erőtől, de mindez a lovas kocsin
utazó női elbeszélő szempontjából csak a
látszat, a lényeget a felszín alatt kell keresni.
Bár a vidékiek és a városiak élete is egyaránt
elmúlik előbb vagy utóbb, ilyen értelemben
ember és ember között nincs különbség, a
novellában ezek a román férfiak képviselik a
szellemi értékeket maguk után nem hagyó
vidéki ember alakjait. A vidéki embernek
két lehetősége van: vagy fellázad környezete
ellen, s elhagyja azt, vagy pedig a vidék
értékrendszeréhez alakítja személyiségét.
„Minden átváltozás bizonyos halált is feltételez,
bizonyos pusztulást, s ebben az értelemben
szükségszerűen tisztátalan.”3 Ebből
a nézőpontból a novella hősei közel sem
negatív figurák, ugyanis nem lázadtak fel
a szülőfalujukra jellemző életforma ellen, s
elfogadva azt jól érzik magukat a bőrükben,
az ottani környezetben.
A Börcsök által megfestett dél-bánáti
ember alakja igen ellentmondásos hangulatot
kelt az olvasóban. A cujkáról (pálinka)
és a dragucákról (szerető) harsány jókedvvel
beszélő román férfiak a vidámság, a
megelégedettség mintaképei. A városból
falura utazó narrátor szemüvegén át viszont
azt látjuk, hogy a vidékiek életmódjukkal
kihívják maguk ellen a sorsot. Az élvetegség
korai ráncai a férfiak mosolyában
szembetűnőek, a számos felbomlott család,
melyből egyenes út vezet az egyéni életek
jövőbeni perspektívájának megsemmisüléséhez,
az életvitelük következménye. Az
elbeszélő semlegesen áll hozzá a románok
életviteléhez, kíváncsian hallgatja a történeteiket,
követi a párbeszédeket, de nem
vesz részt a kommunikációban, mindvégig
kívülállóként van jelen az utazás folyamán,
csak szemlélője az eseményeknek, melyből
kiderül, hogy nem tud azonosulni utastársainak
értékrendszerével. Értelmezésében
a vidéki élet a szellemi értékek halálának
kultúrája, melyet a falu három temetőjének
és a sok keresztnek a kiemelten hangsúlyos
jelenléte is alátámaszt. „A sok kereszt mintha
őrködött volna a falu felett.”4
A szövegben megjelenített dél-bánáti
vidék lakóinak sorsa elsősorban azért drasztikus,
mert nincs választási lehetőségük. Az
olvasó számára ugyanis egyértelművé válik,
hogy a románok életmódja önmagában se
nem dicsekvésre méltó, se nem lenézendő
állapot, mivel az sorsuknak egy része,
melybe beleszülettek. Helyzetüket megnehezíti,
hogy Bánátnak azon szögletében
élnek, mely államhatárokkal felszabdalt,
ebből kifolyólag nem minden irányban átjárható:
„...lábuk előtt pedig, mint a bilincs,
ott a határ.”5 Lehetőségeik kihasználhatatlanná,
beszűkültekké váltak, így sorsuk az
élvhajhászás közepette pecsételődik meg.
„A Karas ezüst csíkja... azon túl a nagy mező
hívogató szép öle...”6 fogódzóként szolgálhat,
de a táj szépsége nem tudja megfelelőképpen
ellensúlyozni a bánátiságból eredő
predesztináltságot.
1 Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől. Újvidék: Forum, 1963. 5. old.
2 Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől. Újvidék: Forum, 1963. 13. old.
3 Konstantinović, Radomir: A vidék filozófiája. Újvidék - Bp.: Forum - Kijárat, 2002. 11. old.
4 Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől. Újvidék: Forum, 1963. 15. old
5 Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől. Újvidék: Forum, 1963. 13. old.
6 Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől. Újvidék: Forum, 1963. 14. old.
2018. május 3. 21