Családi Kör, 2018. május 3.

Ne vedd rossz néven, ha előveszem
Amikor először elővettem, rá se hederített, nem zavartatta magát, hiába köszörültem
a torkom. Előrántotta ő is, és már nem akadályozhattam meg, hogy ne abba
rakja. Másodszor egyszerűen elfelejtettem előhúzni, és már csak akkor kapcsoltam,
amikor megtörtént a dolog. A harmadik alkalomkor észrevette, hogy elővettem,
megrökönyödéssel nézett rám, én pedig pirulva magyarázkodtam, hogy hát nekem
is van, nincs szükségem az övére.
Negyedszerre már tudta, kivel áll
szemben, megjegyzett – „ez az
az alak, aki mindig előhúzza a
magáét”, gondolhatta –, és mosolygott
azon, hogy egy ilyen bogaras emberrel
van dolga.
Pedig ez nem bogarasság, csak környezetvédelmi
és gazdaságossági megfontolásból
eredő viselkedésforma.
Mi a fenét csináljak azzal
a rengeteg zacskóval, amit
minden egyes bevásárlás
után a pénztárnál rám akar
tukmálni?
***
Tizenhárom évvel ezelőtt
írtam ezt a rövid karcolatot,
de a helyzet semmit nem
változott, csak a pénztáros.
Minden egyes bevásárláskor
keményen meg kell küzdenem
azért, hogy a magammal
hozott szatyrokba pakolhassam
a holmit.
A küzdelmem jutalma
pedig minden alkalommal:
– a megbotránkozás („De hát csak nem
teszi ugyanabba a szatyorba a villanykörtét
meg a szalámit?!”)
– a hülyének nézés („Nem fogja elbírni
az a szatyor, beleteszem inkább dupla
nejlonzacsiba.”) és
– a megsértődés („Valójában engem utál,
nem is a zacskóimat!”).
Megy tehát az iszapbirkózás a mindenkori
pénztárossal, ám a minap úgy tűnt, erős szövetségest
kapok: magát az államot. A Politika
napilap röppentette föl a hírt, hogy Szerbiában
betiltják a vékony műanyag szatyrokat.
A reszortminiszter pár nappal később kissé
lehűtötte a vad környezettudatos kedélyeket,
mondván, egyelőre ott tart a dolog,
hogy igyekeznek rávenni a nagyobb áruházláncokat
a zacskók megfizettetésére. Állítólag
ugyanis már a jelképesnek mondható
2 dináros zacskóár is nevelő hatással bír: az
egyik üzletláncban, ahol a megfizettetést alkalmazzák,
felére csökkent a zacskót igénylők
száma, és mind több polgár hozza magával
a cekkert (vagy távozik káromkodva).
Csakhogy a felére csökkenés még nagyon
messze van az Európai Unió irányelvének
megvalósulásától, eszerint ugyanis
2020-ig minden EU-tagállamnak állampolgáronként
évi 90 darab alá kell csökkentenie
az eladótéri műanyag zacskók felhasználását,
majd 2025-re évi 40-nél több nem
juthat egy polgárra. Szerbiában egyes kimutatások
szerint az éves műanyagzacskó-fogyasztás
horrorisztikus: 2555 zacskó/
fő/év. (Bár arról nem szól a fáma, hogy ezt
az adatot honnan nyerte ki a Politika, de ismerve
polgáraink mentalitását („’ajde, elveszek
még párat, köllhet valamire”), nem lepne
meg, ha igaz lenne ez a fejenkénti 7 db/
napról szóló információ.)
Hozzánk képest a görögök kimondottan
jól állnak (400 zacskó/fő/év), mégis komoly
stratégiát állítottak fel a zacskók visszaszorítására.
A vékony (tehát 15–50 mikron vastagságú)
füles tasakok árusítását 4 eurocentre
kötelezték, de ha ez nem hozza meg
a várt csökkenést, drágítanak 0,07 euróra.
És ha még ez se lesz elegendő az uniós
irányelvek megvalósulásához, 2020-ban jön
a teljes tiltás.
Erősen megoszlanak a vélemények, hogy
vajon a fokozatos leszoktatás vagy a sokkterápia-e
a hatékonyabb módszer a népnevelésben.
Én inkább az előbbit pártolom.
Meggyőződésem, hogy az emberek a bukszájukban
hordják az agyukat: a pénztárcájuk
eszükbe fogja juttatni, hogy magukkal
kellene vinni a boltba azt a szövettáskát.
Mert mi történne a sokkterápia alkalmazása,
azaz a betiltás esetén! A legborúlátóbb
forgatókönyv szerint megjelenne a zacskómaffia,
a pult alól kezdenék osztogatni
PANNONANIZÁLÓ BALKÁNAÁN
a poliakármi-kőolajszármazékból készült
zacskókat, amelyeket illegális, külföldi zacskógyárakból
csempésznének be a határon. A
boltok, mivel nem ingyen jutnának hozzá a
tiltott áruhoz, viszont ingyen volnának kénytelenek
azt továbbadni, az árrést beépítenék
az áraikba, így aztán többet fizetnénk még
az alapvető élelmiszerekért is, mint a legális
zacskós időkben.
De ha, tételezzük fel, nem is ez az alkoholtilalmi
időket idéző forgatókönyv következne
be, igen gyorsan meg kellene oldani
a volt-nincs zacskók helyettesítését. Mivel?
– Papírtasakokkal? Előállításuk sokkal
több energiát vesz igénybe, mint a nejlonszatyroké,
nem beszélve
az irdatlan mennyiségű fáról,
amit ki kellene vágni a
tömeggyártásukhoz.
– Ún. lebomló, műanyagból
készült zacskókkal? De
hiszen már most a legtöbb
nagy áruházláncban ilyen
zacskót vihetünk haza. Az a
gond velük, hogy az elnevezésük
megtévesztő: nem lebomlanak,
hanem egészen
apró darabokra hullanak
szét, vagyis megmaradnak
műanyagként a természet
körforgásában, ezáltal még
alattomosabban gyilkolva
az élővilágot, mint a teknősök
fejére tekeredő, évszázadok
alatt lebomló társaik.
– Valóban lebomló, pl. cukornádból készült
zacskókkal? Jól hangzik, csak épp az
előállításuk drága olyannyira, hogy semmiképp
sem jön össze az ár/minőség
arány, a teherbírásuk ugyanis kétségbeejtően
csekély.
A teljes tiltás tehát betarthatatlan és/
vagy drága. A fokozatos leszoktatás azonban
párosítható egy másik környezettudatosságra
nevelő módszerrel: a nem lebomló
zacskókat ugyanis újra lehetne hasznosítani
– ha akadna valaki, aki begyűjtené az elhasznált
zacskókat, és alkalmazná az újragyártási
technológiát. És mivel a műanyag
teljes kiiktatása az életünkből jelen pillanatban
utópisztikusnak tűnő törekvés, előremutató
opcióként csakis a felhasznált
zacskómennyiség redukciója és a redukált
mennyiség reciklálása kínálkozik.
Az az érzésem, hogy még több ezer tonna
műanyag szatyor folyik le a Dunán, mire általánosan
elterjedt gyakorlat lesz a zacskóktól
való önmegtartóztatás, de talán azt még
megérem, hogy a pénztáros helyeslően rám
mosolyog, amikor előrántom a magamét.
PRESSBURGER Csaba
2018. május 3. 5